Szombaton a legnagyobb múlttal rendelkező női magazin által szervezett előadássorozaton vettem részt. 6 kölönböző, nőket érintő társadalmi problémával foglalkozó prezentáció folyt több teremben. Én kettőt hallgattam meg. Délelőtt a női szerepek és a karrier összeegyeztetéséről volt szó, V. Kulcsár Ildikó újságírónő moderálása mellett. Szenzációs volt a nő, nagyon csinos, sugárzóan szép és végtelenül kedves. Választékosan beszélt, nagyon jól időzítette a kérdéseit, a vicces történeteit, szóval profi módon végezte a feladatát. A délelőttöt valamiképpen beárnyékolta, hogy egy rossz pillanatomban, az előadás kellős közepén ölembe borítottam egy pohár forró teát. Szerencsére nem volt benne cukor, nem lett ragacsos semmi, de a szék teljesen átitatódott, a nadrágom full teás lett, és a legrosszabb az volt, hogy mindenki engem nézett. Ilyen az én formám.
Ami az előadásokat illeti, a szokásos panaszáradaton kívül néhány érdekes gondolat, történet és ötlet is elhangzott. V. Kulcsár Ildikó 70 éves barátnője például kikéri magának, hogy a vezető női magazinban olyan kifejezést használjanak, hogy a férfi segít a háztartásban. A férfi nem segítő, hanem társ, partner, ugyanolyan tagja a családnak, mint bárki más.
Felmerült egy érdekes kérdés azzal kapcsolatban, hogy elégedetlenek vagyunk a férfiakkal. Úgy érezzük, a nőnek sokkal több szerepben kell jól alakítania, míg a férfi nem veszi ki eléggé részét a háztartásból, a gyereknevelésből. Nem értékeli a nőt, ha annak karrierje "csak" a gyerekek nevelése egy életen át, stb. De ezeket a férfiakat is mi, nők neveljük fel. Igaz, sokunk bevallja, hogy lánygyermekével könnyebben megtalálja a hangot, a fiát sok eseben nem tudja eléggé megérteni. És persze kényeztetjük a fiainkat, akik pillanatok alatt felnőnek, és feleségüktől is azt várják, amit otthon kaptak, azaz teljes kiszolgálást. Mekkora felelőssége van mindebben a nőknek, az anyáknak, akik ilyenné tették gyermeküket? Akik nem az életre és az önellátásra készítették fel csemetéjüket, hanem kényeztették őket a magukhoz láncolás reményében?
V. Kulcsár Ildikó rendkívül őszintén kimondta azt, ami mindannyiunkban benne van: a nők folyamatos önbizalomhiányban szenvednek, a "bocs, hogy élek" életfilozófia mentén melózzák halálra magukat. Felvetette, és bizony magamra ismertem benne, hogy ha egy nő a szokással ellentétben ugyanannyi pénzt kap a munkájáért, mint egy férfi, akkor rögtön úgy érzi, hogy hú, ő most nagyon sokat kapott, és ezt viszonoznia kell azzal, hogy minden másról lemond, s csak a munkájának él. Míg az ugyanolyan magas fizetésért melózó férfi teljesen természetesnek érzi, hogy az ő munkája bizony sok pénzt ér.
Az előadók és a nézők érdekes ötletekkel áltak elő pl. a gyesen levő anyák munkából való kiesésével kapcsolatban is. Egyikük elmesélte, hogy egy (külföldi?) cégnél az igazgató csak kismamákat vett fel dolgozni, és az államtól ezért kapott támogatásból gyermekmegörzőt és bébiszitter-szolgálatot működtetett a nála dolgozó anyukák gyermekei számára, valamint segítette a kismamákat, hogy ebben az időszakban is tovább képezhessék magukat, számítástechnikai és nyelvtanfolyamokat fizetett nekik.
A délutáni előadáson politikus, grafológus, vállalatvezető, és civil szervezetek vezetői beszélgettek a nők munkaerő-piaci helyzetéről, ez komolyabb hangvételűre sikerült. Rögtön az elején elhangzott egy mondat, aminek talán pont itt, e téma megtárgyalása közben nem lett volna szabad megszületnie. A moderátor (férfi újságíró) egy grafológus hölgy néhány perces kiselőadása után azt találta mondani: "Köszönjük Enikőnek, és most átadom a szót Fodor úrnak." Enikő - Fodor úr. Ez mindent elárul. Persze, lehet, hogy Enikőt már korábbról ismeri. De pár perccel később ugyanezt eljátszotta Ildikó - Elnök úr viszonylatban is. Talán észre sem veszi, mert annyira beépült már a tudatalattijába.