Visszatérve a tegnap megnézett, A belső tenger c. filmhez, továbbra sem tudom, mit gondoljak az eutanáziáról. Ez az a kérdés, amiben csak nem akar kialakulni a véleményem. Évek óta olvasok és hallgatok a témával kapcsolatos véleményeket, és azt veszem észre, hogy a teljesen ellentétes nézeteket vallók mindegyikével egyetértek. Csak a  vallási alapú magyarázatoktól áll fel a hátamon a szőr, de tényleg nem tudom azt mondani, hogy igen, legyen legális az eutanázia. Sajnálok mindenkit, akinek ágyhoz kötve, vagy iszonyú fájdalmakkal kell leélnie 20, 30, vagy több évet, de közben úgy vélem, hogy ezek az emberek is megtalálhatják a lehetőségeikkel összehangolt örömeiket. Halálvágyuk valószínűleg nem azt jelenti, hogy az életet nem akarják, hanem a fájdalmaiktól, a kötöttségeiktől szeretnének megszabadulni. A kettő azért nem ugyanaz. A másik gyakran emlegetett érv a "méltóságteljes halál", amihez állítólag minden embernek joga van, de én ebben sem vagyok biztos. Civilizált világunkban annyi mindent akarunk a természet helyett uralni, s leginkább a saját életünket. De egyáltalán nem biztos, hogy ez a helyes út. Szerény véleményem szerint a halál túl nagy, és túl kiismerhetetlen dolog ahhoz, hogy az ember beleavatkozzon. Egyáltalán nem vagyok róla meggyőződve, hogy meginni egy pohár mérget méltóságteljesebb halál lenne, mint elviselni egy betegség tüneteit, és kiélvezni a ritkább, ám örömteli pillanatokat, amelyet a család, a szerelem, egy jó könyv, egy szoba kilátása, egy klassz film, vagy egy illat ad, és még sorolhatnám. Nehezen tudom elfogadni azt a felfogást, hogy csak addig kell az életünk, amíg minden szép és jó. Bármilyen szörnyű, az életnek része a fájdalom is, a rossz időszakok, a kilátástalanság. Ha valaki az életet csak szórakozás és vidámság tengerének érzi, az elég önző személyiségre vall. Sok-sok beteg ember tudja megtalálni boldogságát valami olyan elfoglaltságban, ami korábban eszébe sem jutott. Gondoljunk csak a lábbal és szájjal festő mozgássérültekre.
Félreértés ne essék, én csak azt mondom, hogy az öngyilkosság gondolata nem méltóságteljes. De amikor olyanokat hallok, hogy valakit a 10. kísérlete után is megmentenek (persze ez az orvosok dolga, erre tettek esküt) a haláltól, én is arra szoktam gondolni, hogy ha ennyire nem tud mit kezdeni az életével, hagyni kellene elmenni.
Az alábbi képeken az igazi (balra), és a filmbeli (Javier Bardem - jobbra) Ramón Sampedro látható.