Szakítottunk. Ennyi volt az álom. Stílusosan, ugyanabban a kávézóban, ahol az első randink volt, kimondta: nem látja értelmét a folytatásnak. Megint makulátlanul viselkedett, s megint annyira helyes volt. Én meg olyan szomorú... De közben arra gondoltam, milyen jó, hogy egyáltalán ez a kerek 3 hét megtörtént velem. Nem kell életem végéig távolról csodálnom, vagy sajnálkoznom, hogy nem léptem meg a szükséges lépéseket. Én úgy érzem, minden tőlem telhetőt megtettem. Ez így tiszta. Érdekes, hogy a vég kimondása, majd az utána következő néhány tíz percig tartó elgyengülés után mennyire fesztelenebbül beszélgettünk. Elmondtam neki mindent, amit valaha akartam, s mindent, amit itt a blogban is leírtam a kezdetektől fogva. Elmeséltem, mennyire sokat vártam rá, mennyire megfelelőnek éreztem őt, és mennyire nem értem, hogy miért nem látott bennem már mostanában semmit, ha egyébként meg hónapokig kerülgetett, akárcsak én őt. Sajnálom, hogy vége, s mindeközben úgy érzem, mégis tartom magam, voltam már jobban is kiborulva. Talán azért van ez, mert úgy szakítottunk, hogy még szinte el sem hittem: valóban jártunk.

Kicsi Béla, azt kívánom, légy boldog egyszer valakivel, találd meg azt a nagy őrületet, amiről nekem beszéltél, s amit keresel a lányokban!