Nem is írtam, mi van Bélával. Mert ugye ismét az a helyzet, hogy a csütörtök az "bélanap".
Egész délután feszengtem egy olyan hülyeség miatt, hogy vajon igyekezzek munka után gyorsan lelépni, vagy mint eddig, várjam meg, és csak akkor induljak haza, ha már elkezdődött az órájuk. Piszkosul érdekelt volna, hogyan viselkedik velem újra a munkahelyemen azok után, amik történtek. De közben még kevésbé tudtam elképzelni, én hogyan viselkedek majd. Köztes megoldást választottam, nem esett ki a kezemből a toll rögtön a munkaidő végén, de nem is piszmogtam csak azért, hogy összefussunk. Végül a parkolóban találtuk szembe magunkat egymással, én azonban egy kolleganőmmel voltam. Egy mosoly, egy elrebegett "szia", és már mentünk is tovább. 5 perc múlva SMS: "Na most mi van, már nem is köszönsz?" Nem értem. Köszöntem. Vagy talán azt várta, hogy puszilkodunk? Hát, ez eszembe sem jutott.

Jah, egyébként a szakítás napján elárultam neki, hogy naplót vezetek az Interneten, és bizony mindent leírok őszintén, róla is. Nem rökönyödött meg. Azt mondta, no problem. Ez meglepett, úgyhogy amikor kérdezte, hogy elolvashatja-e, rávágtam: NEM. De egyszer még lehet, hogy kinyomtatom neki, és bőrbe kötve átnyújtom. Amilyen lökött tyúk vagyok, simán. Húsvétra mondjuk.