Lehet, hogy kicsit le vagyok maradva, de most jutottam odáig, hogy megnézzem a Farenheit 9/11-et. Összességében sokkal felületesebbnek tartom ezt a filmet, mint amilyen Michael Moore korábbi alkotása, a „Kóla, puska, sült krumpli” volt. De nem is erről szeretnék írni, hanem arról a nőről (Mrs. Lipscomb), aki a film második felében szerepel. A hölgy saját bevallása szerint „büszke katonának” nevelte gyermekeit, fiát és lányát is. Úgy érezte, ettől ember az ember. Aztán amikor a fiát Irakba vitték, a srác mondta, hogy nem akar oda menni, és nagyon fél. Az anyja viszont szinte két kézzel tolta bele a háborúba. Amikor pedig megérkezett a halálhíre, Mrs. Lipscomb kérdőre vonta Istent, Jézust, és szidta Busht, de nem értem, mégis mi a búbánatot gondolt, mi lesz. Azt hitte, hogy a fia elmegy háborúzni, és majd Isten kegyelméből elkanyarodnak előle a golyók, s elkerülik a bombák? A legszörnyűbb az a felismerésem volt, hogy a nő nem is szerette igazán a fiát. Amikor háborúba küldte, a saját szülői büszkesége miatt tette, és amikor a fiú meghalt, akkor sem őt, hanem saját magát sajnálta. Érthetetlen számomra, mégis mire számított?