Kicsit kivagyok, mert otthon a házunk melletti telken hónapok óta építkezés van, egy irodaház lesz.
Ma pedig elkezdték a munkahelyem előtti parkolóban is fúrni a betont, oda is építenek egy irodaházat. Nem baj, viva fejlődés, de kezd zúgni a fejem az állandó zajtól. majd’ szétesik a fejem.
Hadd meséljek valami jót is. Nagy fogyasztó vagyok, sok dolgot veszek, és ugye, ahogy az szokott lenni, jó pár cuccot vissza is kell vinni a boltba, mert nem váltja be a hozzá fűzött reményeket. Pl. elromlik, vagy eleve nem is működik, esetleg eltörik, elszakad. Annyi, de annyi rossz tapasztalatom volt már ilyenkor a boltokkal, úgy viselkednek a vevővel, mintha valami bűnöző lenne. Sosem értettem, miért ilyen bunkók, amikor visszaviszünk egy rossz terméket, hiszen épp ott lenne a lehetőség, hogy kedvességükkel és segítőkészségükkel beléd égessék: ugyan a termékünk használhatatlan volt, de nem fordul elő gyakran, örülnénk, ha máskor is minket választana. Ezzel szemben úgy bánnak velem a boltban, hogy legközelebb már a márkajelzést meglátva is görcsbe rándul a gyomrom. Nos, amikor a mínusz fokok közepette, alig 1 hónap viselés után elromlott a télikabátom cipzárja, nem csak a nagy hideg, hanem a pavlovi reflex-hez hasonlóan kialakult gyomorgörcs miatt is igyekeztem halogatni, hogy vissza kelljen mennem a ruhaboltba. Most, hogy tavasz van, és mégsem küldhetem „nyári álomba” télikabátomat hibásan, Drist a hónom alá csaptam, s belőle plusz bátorságot merítettem, úgy vágtáztam a bolt irányába. És láss csodát. Három extrakedves, hiperbájos lányzó a lehető leggyorsabb ügyintézés keretében, mindenféle kekeckedés nélkül átvették a kabátot, 10 nap múlva kész lesz, majd felhívnak. Jegyzőkönyv, gyertek máskor is, és távozáskor olyan hangosan köszöntek, hogy nem hittem a fülemnek. Esküszöm, ez az egy pozitív élmény visszaadta hitem a magyar kereskedőkben.