Hullára dolgoztam magam, felhúzták az agyam megint, nem is sorolom, mi mindennel. Úgyhogy alig vártam, hogy leteljen a munkaidő, húztam kifelé a házból, nem érdekelt semmi, Béla sem. Azért küldtem neki egy SMS-t, hogy "Nem azért nem vagyok ott, mert nem akarok köszönni. :)". Nem jött válasz. Na nem, mintha vártam volna. Aztán sokkal-sokkal később mégis írt, hogy lemondták az óráját, szóval nem is jött volna. Hm.
Kifelé robogva az irodaházból gyerekkori (értsd: kisgyerekkori) szerelmembe, Jocóba botlottam. Annyira nem hittem a szememnek, hogy ott látom az irodaház ajtajában, hogy nem is álltam meg, de utánam szaladt az utcán. A srácról tudni kell, hogy 3 évvel fiatalabb nálam, és ez most látszott is, pelyhes álla mögött zavart mosolya volt, de azért elkísért egy sarkon, hogy elújságolja, befektetési tanácsadó, szóljak, ha kell valami, mármint tanács. Aztán elköszöntünk, de láttam rajta, hogy tényleg örült a találkozásnak. Jocó egyébként kb. akkor volt a szerelmem, amikor ő általános elsőbe járt, az öcsém osztályába. Én akkor már(!) negyedikes voltam, majdnem felsős, háhh. Folyton együtt lógtunk, Jocó az öcsémmel, én meg Jocó nővérével. Együtt töltöttük a nyári szüneteket, mi nagylányok igyekeztünk fegyelmezni a "kicsiket". Aztán egyszer csak úgy éreztem, szerelmes vagyok belé. Persze ma már tudom, hogy ez nem az, csak afféle copf-húzogatós gyerekérzelem, amin normális ember oviban átesik, de én későn érő típus voltam (ez nem igaz, de poénnak elmegy). Egy családi vacsi közben öcsém szájából kicsúszott, hogy az osztálytársai szerint szép lány vagyok (anyám akkori pasija megkérdezte: mind szemüveges?), én meg aztán úgy gondoltam, itt az idő megnyílni, s bedobtam a közösbe, hogy szerintem meg Jocó helyes fiú. Na, nem kellett sok, másnap reggelre fülébe jutott a hír. Elém állt a suli folyosóján, és megkérdezte: Tényleg szerelmes vagy belém? Bevallottam, hogy igen, erre elszaladt. Azt hiszem, ez volt az a pillanat, amikor rájöttem, hogy mégsem ő a megfelelő férfi számomra.
A négyes barátság azért továbbra is megmaradt, sokat tollasoztunk, gumiztunk (jujj), faltengóztunk (ajjaj), meg ilyenek, s náluk ettem először derelyét, erre tisztán emlékszem. Aztán egy nap Jocóék anyukája felakasztotta magát otthon a fregolira. Ezután még tartott egy ideig a barátság, de csak strandon rájuktörő sírógörcsökre emlékszem, meg arra, hogy Fecó nővére végül összebarátkozott egy csajjal, aki utált engem, én meg annak a lánynak a nővérével, s ezzel szét is váltak útjaink.
