Mérhetetlenül pocsék a hangulatom. Nem is a hangulatom, valami izé belül ki akar törni, de nem tud, tudom én, mi ez, csak nem biztos, hogy illendő minden hónapban megemlíteni. Mindenesetre már reggel gyilkos szándékaim voltak, amikor is, húsz év után egyszercsak megkívántam a vaníliás karikát, és bátorkodtam betérni a közeli kisboltba, vásárlási szándékkal. A közeli építkezésen is akkortájt kezdődik a meló, amikor nálunk, így a munkások ebben az alig 10 négyzetméteres boltban szerzik be minden reggel a kajájukat, meg a többi nagyon fontosat. Az ajtóban összetorlódnak, rendkívül elfoglaltak, sört reggeliznek barna Sophiane-val, szóval érthető, hogy nincs idejük és energiájuk arrébb lépni az ajtóból. Persze meresztik a szemüket, talán még a bugyimba is benéznek a röntgen szemükkel, de az istennek nem állnának odébb. Ez volt a bicskanyílás a zsebben No.1.
Aztán "jaj, beragadt a papír" visítást hallatva kolleganő Michael Schumachert megszégyenítő sebességgel próbál minél távolabb kerülni a fénymásolótól, nehogy má' neki kelljen megoldani ezt az őrült nagy problémát. Na, de akkor ki másnak, mint nekem. Bicskanyílás No.2.
Kicsivel később egy nekem nem tetsző hangvételű cikkbe botlok a Nők Lapja Cafén, macsó csávó jólmegmondja, hogy kuss a nőknek, kit érdekel a lelked mélye, az őszinteségi rohamaid... Bicskanyílás No.3.
És még egy kis adalék, nevezzük bicskanyílás No.4-nak. Egy kollegával való e-mailezés, magántémákban, véleménykülönbözés, általánosítgatások, és ekkor már érzem, hogy bennem van ma a hiba, hogy én ugrok minden apróságra. De mit tudok tenni?