Eszméletlen rossz érzés tört rám megint, amikor ismét szembesültem a ténnyel, hogy egy jó kis lapnál dolgozó újságíró pár soros irománya tele van stilisztikai hibákkal, töltelékszavakkal, minden mondat "de"-vel kezdődik, és nem tudja egyeztetni az alanyt az állítmánnyal. És ő ott van, én meg nem. Túlzás, hogy megüt a guta, nem kaparom szét a falat emiatt, de igazságtalan az élet, na. Kényleten voltam szólni neki a hibák miatt, de nagyon kellemetlenül éreztem magam, nehogy megbántsam. Bár mégiscsak úgy írta le, hogy az én számból hangzottak el ezek a mondatok, akkor legyenek valóban vállalhatóak. Az interjúban megadott infókat pár mondatba összepréselte, jó lesz, remélem, lelkes vagyok. Nagy kő esett le a szívemről, hogy meg sem említette a kész cikkben azt a bizonyos témát, amely szerint a blogírók magányos emberek, akik barátságokat pótolnak az olvasótáborukkal.