Amikor épp a lélek legmélyebb bugyrain járt az eszem, munkaidőben persze, mert jóformán kihalt az osztályunk, egyszer csak Béla jelent meg velem szemben a folyosón. Szerencsére ő jobban zavarba jött, mint én, ezen az épületrészen biztosan nem számított rám, és mivel elbúcsúzni nem volt módom tőle, tényleg meglepetésként érte, hogy itt lát. Aztán szerencsére nem volt olyan modortalan, hogy átnézzen rajtam, széles vigyorral bejött a szobámba, mindent alaposan végignézett és véleményezett, szóval nem csak udvariassági látogatás volt. Amikor távolodott a folyosón, nem tudtam nem észrevenni, hogy a tetőtől-talpig drapp színű ruhájához és ugyanilyen cipőjéhez fekete zoknit vett fel, s kicsit megnyugodtam, hogy mindig van egy apróság, ami ellensúlyozza a jóképűségét.
Ez a táska meg tetszik, azt' kész:
