A kávéról való leszokásom már egészen sínen volt, legalábbis én úgy éreztem. Mostanában viszont megint olyan fáradt vagyok reggelente, hogy addig nem tudok dolgozni, amíg fel nem hörpintek egy csészével ebből a keménydrogból. Azért nem lehet mondani, hogy visszaestem, mert korábban már napi 2 kávé volt az adagom, plusz még annál is korábban a koffeinbombát megfejeltem napi fél liter kólával. Mostanság egyikből sem iszom ennyit, sőt, kóla és kávé nélkül is kibírok heteket, aztán néhány napig újra iszom, aztán megint nem, aztán megint igen...
Elért a vég, amitől annyira tartottam. Idén vagyok ugyanis 28 éves, amiből az következik, hogy 10 évvel ezelőtt érettségiztem. Reménykedtem benne, hogy senkinek nem jut eszébe magára vállalni az osztálytalálkozó szervezésének hatalmas feladatát, de sajnos nem jött be. A gond az, hogy nem tudom, hogyan mondjam ki a nemet, pedig tutira nem megyek el. Lehetne persze, hogy nem veszem fel a telefont, vagy nem reagálok az e-mailre, de bunkózni nem akarok. Egyszerűen nem tudok olyan kifogást, ami alapján ne beszélnének majd ki a hátam mögött. A legrosszabb, hogy a környezetem (Dris + stb.) semmi megértést nem tanúsít, nekik szép emlékeik vannak iskolás éveikből, szívesen mennek az ilyen összejövetelekre. Én meg nem. A mélyről jövő tiltakozás akkor tört rám, amikor az ofőnk neve is felmerült, valamiféle fura cukrosbácsis vigyorral kísérve. A főszervező legalábbis úgy ejtette ki a tanár nevét, hogy éreztem a hangjából, majd' össze pisili magát a gyönyörűségtől. Visszafogtam magam, nehogy csúnyát mondjak. Nekem csak rossz emlékeim vannak arról az osztályfőnökünkről, megkeserítette az életemet. Végig bukásra álltam a tantárgyából, aztán harmadik év végén behívta anyámat, és tulajdonképpen javasolta neki, hogy vigyen el egy másik suliba, mert szerinte nem tudom tartani a lépést az ő magas színvonalú oktatásával, vagyis semmi értelme foglalkoznia velem (amit amúgy sem tett meg soha), úgysem fogok leérettségizni. A mai napig nem tudom, miért nem vitt át anyám végül egy másik középsuliba, de arra világosan emlékszem, hogy negyedik év elején kiderült, ez az ofő már nem tanít tovább nálunk. Új ofőt és új tanárt kaptunk, s ettől kezdve csupa 4-esem és 5-ösöm volt abból a bizonyos tantárgyból, ráadásul jelesre érettségiztem belőle. Az osztályunk többi tagja viszont továbbra is rajongott a volt osztályfőnökünkért. Sosem felejtem el, hogy negyedik év végén a megmaradt osztálypénzből egy olyan értékes ékszert vásároltak neki, amilyet én azóta sem tudnék az anyukámnak, vagy bármelyik, szívemhez közel állónak megvenni. Kedvem lett volna felgyújtani az egész kócerájt, de akkoriban még visszahúzódó, csendes, magamban fortyogó típus voltam, illetve ma már tudom: depressziós.
