A metrón egy reklámtáblán ezt olvastam: "A serdülőkor akkor kezdődik, amikor a szülők elkezdenek nehezen kezelhetővé válni." Na igen. De mikor lesznek ismét kezelhetőek? Sokakkal beszélgettem, akiknek az elhunyt anyukájukkal vagy apukájukkal kimondottan rossz volt a kapcsolatuk. Egy kivétellel (LT) mind azt mondja, hogy ha visszaforgathatná az időt, nem adna lehetőséget a vitákra és a mosolyszünetekre. Szerintem ez önáltatás, álszentség. Én az egész kamaszkoromat és a további éveimből is jó néhányat, valamint a lelkem nagy részét rááldoztam arra, hogy anyuval jó legyen a viszonyom, de mindig egyre rosszabb lett, és szinte teljesen rámentem idegileg. Százszor, ezerszer elhatároztam, hogy türelmes és kedves leszek, de soha sehogy nem vagyok elég jó neki. Mára rájöttem, hogy nem adhatom fel az egész életemet, a személyiségemet, nem rendelhetem alá valaki másnak, aki le sem tojja az egészet. Mi ketten annyira különböző személyiségek vagyunk, hogy ha a fejem tetejére állok, akkor sem tudok jó kapcsolatot kialakítani vele. S ha egyszer majd nem lesz, nem áltathatom magam azzal, hogy ha máshogy csináltam volna, akkor minden jól alakul. Nem vagyok hülye, most is minden nap úgy élek, hogy kihasználjam az adódó lehetőségeket a számomra fontos emberekkel való jó viszony érdekében. Pont azért, hogy amikor már nem lehet változtatni, utólag ne szidhassam magam. Anyuval szemben tisztának érzem magam, már évek óta nyugodt a lelkiismeretem, én jóval többet tettem a jó viszony érdekében, mint ő. Nem azt mondom, hogy korábban nem követtem el hibákat. Egy gyerek nem tud mindig érett döntéseket hozni kemény dolgokban, és nem tud mit kezdeni egy általa ismeretlen személyiségzavarral. Kétségtelen, hogy nem csináltam mindent tökéletesen, de tanultam a hibáimból, és sokat fejlődtem. Tőle viszont egyre nagyobb pofonokat kapok. Rettenetesen sajnálom, hogy így alakulunk.
Egy dolog van, ami mindig is nyomni fogja a lelkiismeretemet. Amikor még egészséges volt, és egyedül nevelt minket, nagyon sokat melózott, korán ment el otthonról, és késő este ért haza. Olyankor persze még próbálta anyai feladatait is ellátni, beszélgetésekre csak hétvégén jutott idő, de esténként még megkérdezte, ettünk-e, fürödtünk-e, megírtuk-e a leckét, leszidott, ha rossz jegyet kaptunk, és nyaggatott, hogy mi volt aznap a suliban. Ezt egyik gyerek sem szereti, főleg este 9 óra után. Úgyhogy egyszer, amikor szokás szerint nagyon későn jött haza a munkából, alvást szimuláltam, hogy ne kelljen a kérdéseire válaszolni. Már másnap gyötörni kezdett a lelkiismeret, és a mai napig is elevenen él bennem, hogy benyitott a szobámba, és mivel látta, hogy alszom, szomorúan állt az ajtóban, és csak nézett. Főleg mindennek a hangjára emlékszem, mert igyekeztem csukva tartani a szemem. Gondolom, nagyon bánta, hogy nem tudott elég időt velünk tölteni.
