Bent voltam anyámnál a kórházban. Odafelé úton Drisnek megemlítettem, hogy olyan érzésem van, most jó hangulatú lesz a találkozásunk. Tévedtem. Anyu az első tíz percben belémkötött, ráadásul úgy állította be, mintha én kezdtem volna. Tulajdonképpen bármit mondtam volna, ő mindenképpen balhézni kezd, ez így van kódolva. Mivel teljesen váratlanul ért, sírni kezdtem az elkeseredettségtől, amiért akármilyen trelmet tanúsítok irányába, ő mindig kiprovokálja, hogy balhéba fulladjon a találkozásunk. Dris együttérzően pislogott rám anyu válla mögül. Én meg csak sírtam. Jól esett, s mire eljutottunk odáig, hogy anyu elnézést kért, sőt, a találkozás végén azt mondta, hogy szeret, és nem akart megbántani, addigra már teljes nyugalommal bólogattam. Arra gondoltam, milyen jó, hogy szabad vagyok, bármikor felállhatok és ott hagyhatom, és hogy kibírok egy fél órát, aztán hazamegyünk, és nem lesz több szekálás. Tényleg ez az érzés volt bennem, és késő tinédzseréveimre gondoltam, amikor nem volt meg ugyanez a luxus, s kénytelen voltam az életem nagy részében anyuhoz igazodni, és a hangulatváltozásai, dühkitörései, és túlzott jókedvei szerint magam is belebolondulni a helyzetbe. Hiába éreztem azonban, hogy most felnőtt vagyok, és szabad, legalábbis ami az anyám energiaszívásait illeti, mert hazafelé Dris csak annyit mondott, hogy nem érti, miért borultam ki, hiszen tudhattam előre, hogy ez lesz, mindig ez van. Igen ám, de egy akárkivel, ha úgy beszélne velem, ahogy anyu, akkor egyszerűen belátnám, hogy nem bírjuk egymást, és nem barátkozunk, azt' kész, de az anyám az az anyám. Ami mástól csak egy bunkó beszólás, és simán túlteszem magam rajta, az az édesanyámtól késdöfés. Pont tőle kellene szeretetet ,elfogadást, nyugalmat kapnom, és mindig rosszul esik, ha minden erőfeszítésem ellenére úgy állít be, mint valami ellenséget. S mára már azzá is válok.
Nem ez borított ki, de azért elmesélem: ülünk a kórház büféjében hárman, anyu, Dris és én. Anyám nézett rám, és megjegyezte, mennyire nem hasonlítok rá. Hogy ez szerinte jó vagy rossz, azt inkább nem firtattam, mert már tudom, hogy lehet a legnagyobb taposóaknákat kikerülni. De aztán hozzátette, hogy sokat gondolkodik azon, milyen leszek, ha nagy leszek. S hogy milyen lesz az arcom, ha kialakul. Na, hogy értené ezt valaki, aki közel 30 éves, tehát már "nagy", és ráadásul úgy érzi, hogy az arca túl van a "kialakuláson"?