Tudom, hogy sok-sok ember életét keseríti meg a szüleivel való tragikusan rossz kapcsolata, s azt is tudom, hogy a legtöbben magukat hibáztatják a kialakult helyzetért, s ha a szülő meghal, ez a gyötrő érzés még erősebbé tud válni. Én önanalizáló típus vagyok gyerekkorom óta, nyóccázezermillió könyvet olvastam a lélek legmélyebb bugyrairól, szóval foglalkozom vele, hogy hogy tudok minél jobb ember lenni, de közben önmagam maradni, és úgy reagálni érzékenyen a világ dolgaira, hogy közben ne haljak bele. A legnagyobb csalódás kétségkívül a szüleim élete, amióta az eszemet tudom. Azt már említettem, hogy egy időben depressziós voltam, és majdnem rámentem idegileg az anyukámmal való konfliktusaimra, amíg egy szép napon rá nem jöttem, hogy neki nem lehet megfelelni, és hogy az élete kudarcainak nem én vagyok az oka. Az én esetemben fordulópontot jelentett egy könyv, a Mérgező Szülők, amit ajánlok mindenkinek, aki hasonló cipőben jár. Ma már sokkal jobban boldogulok a helyzettel, és egészen jól tudom érezni magam, de azt hiszem, egy néhány éves pszichoanalízis azért tudna még mit változtatni a hangulatomon. És igen, én is úgy érzem, hogy ha gyerekem lesz, nem szívesen bíznám a nagymamájára. Az egyikre ezért nem, a másikra meg azért nem.