Nem történt semmi olyan, amiről írhatnék. Szidhatnám a főnökeimet, ők mindig sikeresen alulmúlják előző napi önmagukat, de van egy olyan önként vállalt kötöttség, hogy az ember nem blogol a munkahelyi nyavalyákról, vagy csak nagyon torzítva, különben bajba kerülhet. De tényleg, miért van az, hogy az ember sosem ismeri el a főnökeit? Ezen filóztunk Zsuzskával. A beosztott mindig úgy érzi, hogy jobban tudná végezni a főnöke dolgát. Bár, ami minket illet, nem vállalnánk el azt a posztot, de azért jó eljátszani a gondolattal. Szóval egyetlen olyan főnököm volt eddig, pedig a munkahelyeimet már össze sem tudnám számolni, akire fel tudtam nézni. Aki közel sem volt tökéletes ember, de egyetlen egyszer sem gondoltam, hogy valamit nem jól csinál. Profi módon végezte a munkáját, én meg csak kapkodtam a fejem. S mellett én is jobban dolgoztam, de aztán annak az időszaknak is vége lett.
Ah, egyébként annyi azért történt, hogy névnapom volt a minap (nem ér találgatni, úgysem jön be), és LT-nek nevezett kolleganőm, aki ugyebár elég közel áll a lelkemhez/szívemhez, meglepetést okozott. Kaptam mindenféle virágokat, bonbonokat a munkatársaimtól, de tőle egy különleges dolgot. Egy fém könyvjelző, nehéz írásban elmagyarázni, milyen. Nem mondom, hogy kimondottan erre a tárgyra vágytam, de ahogy kinyitottam a dobozt, megláttam: minimál stílusú. Szóval pont eltalálta, hogy milyen tetszene. S amikor megkérdeztem, honnan tudta, hogy a minimál a kedvencem, visszakérdezett: "Az mi?" Aztán elmondta, hogy a boltban sorakozók közül érezte, hogy ez az én stílusom, azért választotta. Ezt valamiféle sikerélménynek könyveltem el.