Anyuval való konfliktushelyzeteim, vagy bármilyen furcsa esemény után, ahogy telik az idő, egyre jobban belelovallom magam, hogy én, csakis én vagyok a hibás. Ha mindenre "igen"-nel, "nem"-mel, és "jó"-val válaszolnék, esetleg "ahogy akarod, drága", mennyivel simábban menne minden. Mindenki boldogan élne, míg meg nem halna... én valószínűleg a diliházban. Mindezt most azért mondom, mert ma reggelre már úgy éreztem, talán én vagyok felelős a tegnapi incidensért (, amikor is Anyám lecsapta a telefont, "kapd be!" felkiáltással). Úgyhogy felhívtam. Amikor kicsöngött, még fogalmam sem volt, hogy mit fogok mondani. Erre felveszi, és a lehető legbűbájosabb hangján belecsivitel: "Szia, csurikám! Mi újság van veletek?" Ettől persze észhez tértem. Ha annyira sértőt mondtam volna tegnap, akkor ma nem csinál úgy, mintha mi sem történt volna. Ha tegnap le kellett csapnia a telefont, mert annyira rosszat mondtam, akkor abból a hangulatból legalább egy kis morcosságnak maradnia kellett volna mára. Valószínűleg rájött, hogy túlreagálta a tegnapi, ártatlannak szánt beszólásomat. Van ez így, neki még sokkal jobban ingadozik a hangulata, mint nekem.