1.
Dris elolvasta a pofon-sztorihoz fűzött hozzászólásokat, és annyit mondott: "Jó, elvileg igazuk van, de nem ismerik a körülményeket."
Élethűen leírni az egész helyzetet lehetetlen, ugyanakkor meg sem említeni egy ilyen esetet szintén az. Ha be lehetne linkelni a teljes családi, gyerek- és felnőttkori izét, amiben éltem, és az olvasó lejátszhatná, mint valami filmet, akkor sem értené, milyen reakciókat, érzelmeket vált mindez ki abból, aki benne él. Akinek nem ilyen az anyja vagy apja, az élből azt mondja, hogy ezt vagy azt kellett volna csinálni. Aztán amikor ott van, fülig benne a masszában, akkor hiába a veszekedés, az ajtócsapkodás, a mosolyszünet, a telefonlecsapás, a "soha többé nem beszélek veled", egyik sem visz sehova. Nyilvánvalóan durvának tartom én is, hogy ilyen pofonos esetek egyáltalán megtörténnek, de ez egy olyan borzalmasan lélekölő folyamat része, amelyben már meglepetést sem okoz, még ha váratlan, akkor sem, s mint ilyen, nem is von maga után olyan következményeket, amilyeneket kellene. (Egyébként szó nélkül nem hagytam, de ő természetesen nem értette, mi a probléma.) Rien is azt kérdezte, amikor elmeséltem neki a telefonban a tegnapi esetet, hogy miért nem megyek el albérletbe, miért nem változtatom meg a telefonszámomat, és miért nem tűnök el egyszerűen az Anyám életéből? És igaza van, csak ez lehetne megoldás. Sem egy visszapofozás, sem egy pár hetes öri-hari nem vezetne semmire. De azért Riennek is nekiszegeztem a kérdést: te miért nem csinálod ezt a családoddal? A szüleink ikrek, hasonló cipőben járnak, és mi is hasonló légkörben nőttünk fel. Vannak eltérések, de a lényeg ugyanaz. Miért nem változtatja meg Rien a telefonszámát, és miért nem költözik ismeretlen helyre, ahol a szülei nem érik utol a lelki terrorjukkal? A válasz: "Mert mégis csak az anyám..."
Hát, igen. Ehhez kell az a bizonyos szakember, aki segít elszakadni. Aki segít feloldozni a gyermeki kötelességeink alól. Mert bennünk van, hogy egy igazi szülő minden helyzetben a gyereke mellett áll, és egy igazi gyerek nem fordul el az őt világra hozó és vérrel, verejtékkel felnevelő szüleitől, még ha megbolondultak is. El kell szakadni, ez tény, az eszemmel annyira tudom. De ha hónapokig, évekig nem látnám, nem hallanám a hangját, nem tudnám, mi van vele, boldogabb lennék-e a jelenleginél? Alig hiszem. Furdalna a lelkiismeret, gyötörne a kétség, nyomasztanának az emlékek, amíg csak élek. (Kivéve, ha szakértő segítségével kimossák belőlem mindezt.) Ugyanis ő a rossz anya, nem én vagyok a rossz gyerek.
Csak azt nem értem, ebben a hülye családban hogyan lettünk mi az öcsémmel és Riennel (és még az ő tesója is ide sorolandó) "normális", "egészséges" értékrenddel, agresszivitástól mentes, tisztességes felnőttek? :) Itt ismét meg kell jegyeznem, hogy imádom az öcsikémet, a világ legrendesebb sráca, egy tündér. De hogyan lett ilyen?
2.
Ma délután egyébként felhívtam azt a pszichológusnőt, akit több olvasó is ajánlott. Feliratkoztam a három napos csoportterápiájára, mivel ő egyénileg nem foglalkozik senkivel, a program után ajánl majd nekem egy private Dr. Huff-ot. Mivel ez a három napos "szeánsz" csak hetek múlva lesz, javasolta, hogy addig olvassak el egy bizonyos könyvet, ami az egészhez alapul szolgál. Nagyon kedves volt. Holnap megveszem a könyvet.
3.
Este elmentem gyantáztatni... és mondjak valamit? Egészen élveztem a fájdalmat. Még most is bizsereg a bőröm, de kicsit olyan, mintha a lelkem szabadult volna meg egy kis súlytól.
Most egyedül vagyok itthon, és kivételesen jól esik a magány. Agnes Vanillát üvöltetek a sötét szobában, csak a monitor világít. Agnes Vanilla piszkosul jó zenét csinál a lelkizéseimhez. Megint majdnem éjfél van, és nincs kedvem aludni.
4.
Hazajött Dris, és dúl-fúl, kipakoltatták a cuccát a rendőrök, a semmiért, sokadszor. Kenyeret ken, és mérgelődik, hogy karhatalom van, s az impotens társadalom meg hagyja.