Lassan olvasok, na. A Thomas Schafer könyvnek alig több, mint felénél járok. Fejezetenként változik a véleményem, "bizonytalan" vagyok. Felváltva érzem a kíváncsiságot a jövő hétvégi események irányába, és azt, hogy valami nagyon nagy baromságba akarom belerángatni magam, úgyhogy le kellene mondani a terápiát. A könyv eddigi részének mélypontjánál sírva röhögtem, és ha visszaolvasom, még most is úgy gondolom, ez nálam nem működhet. Idézem a könyv ezen részét, komment nélkül:
"...szüleink előtt térdelünk, mélyen meghajolunk, és kinyújtott karokkal, felfelé fordított tenyérrel azt mondjuk: Megadom nektek a tiszteletet. Aztán felállunk, szüleink szemébe nézünk, és megköszönjük anyánknak is, apánknak is az ajándékba kapott életet. Az alább következő köszönetmondás Bert Hellingertől származik.
...
Köszönetmondás az élet hajnalán
Kedves Mama/Anyu,
tőled kapok meg mindent,
az egészet, és minden részletét,
és te fizetted meg az árát helyettem is.
Sokra viszem, hogy örülj (és az emlékedért).
Ennek így kell lennie.
Megőrzöm, tisztességben tartom,
és majd továbbadom, ahogyan te.
Anyámként tisztellek,
és gyemekednek tarthatsz.
Nekem te vagy az igazi,
és igaz gyermeked vagyok.
Te vagy a nagy, én vagyok a kicsi.
Te adsz, én kapok - kedves Mama.
Örülök, hogy a Papát választottad.
Ti vagytok számomra az igaziak.
Csak ti!"
Ugyanez Papa/Apu változatban is. Kikészültem tőle. Az utolsó 5 sor a legbrutálisabb. Sőt, az Anyumra vonatkozó résznél sokkal durvább, hogy "Örülök, hogy a Papát választottad...". Ez kész. Az ma már kizárt dolog, hogy az én számat ilyenek elhagyják.
Apámról eddig keveset írtam. Több oka is van ennek. Pl. az, hogy mindössze 7 évig éltünk egy fedél alatt, addig sem kimondottan "család" címszó alatt. Azután már alig volt vele kapcsolatom, bár az is igaz, hogy kevés találkozásaink mindegyike emlékezetes maradt. Az amúgy sem túl gyakori látogatások aztán elkezdtek rohamosan ritkulni, míg végül egy idegen nőtől jött egy telefon, hogy Apu meghalt. Bár semmi értelmét nem látom a "halottakról vagy jót, vagy semmit" elvének, a blogomban ezidáig nélkülöztem a róla szóló történeteket. Talán azért, mert a mi kapcsolatunk lezárt. Talán azért, mert gyerek voltam még, és nem tudatosultak bennem annyira az általa okozott sebek. Nem tudom. Sem ő, sem én nem tudjuk már megoldani a problémáinkat. Néha mesélek róla valakinek, de a nagyon durva sztorik ellenére nincs bennem akkora sérelem, mint Anyuval kapcsolatban. Lényeg az, hogy Apám minden volt, csak "igazi" nem, és nem feltétlenül öröm, hogy Anyu őt választotta. Bár, nyilván nem tudok más verziót elképzelni, főleg, hogy öcsém, akit annyira szeretek, szinte megszólalásig hasonlít Apura.