Este váratlanul felhívott Rien, hogy talizzunk. (A múltkori, nem túl jól sikerült este után tartottam tőle, hogy talán eltávolodtunk egymástól, annyi klassz, együttrezgős év után. Rég írtam Rienről, úgyhogy annyit azért felidéznék, hogy ő az, akivel ugyanazon a napon születtünk, azonos tehát a csillagjegyünk, és még megannyi paraméterünk. Tulajdonképpen érthetetlenül egyformák vagyunk, lefagyna a gép, ha listát írnék a hasonlóságokról. Ha úgy adódik, hogy fél év kihagyással felhívom, rögtön tudja, miért keresem. És mindenben benne van, amiben én.) Pillanatok alatt magamra kapkodtam valami ruhát (Dris megjegyezte, hogy ma már kétszer voltam csinos, úgyhogy elég lesz), és rohantam a Moszkva térre, közben kicsit csalódott voltam, mert éppen sült krumplit kezdtem volna csinálni, amikor a telefonhívás jött. Rien széles mosollyal fogadott: "Őrülten kívánok egy kis sült krumplit"- mondta - "Nem ülünk be a Mekibe?" A lelkem mélyén vigyorogtam, és megnyugodtam. Még mindig egy húron pendülünk. Jó sokat dumáltunk, depresszióról, munkáról, külsőről, belsőről, a szenzációs családunkról, s az asszertív kommunikációról.
Amikor végeztünk, egy "Kálmán bácsi" feliratú névtáblát viselő idős úr ugrott elénk, és "hölgyeim, egészségükre!" felkiáltással elvette a tálcánkat. Nagyon kedves, aranyos volt, s rettenetesen sajnáltam, hogy itt kell melóznia. Az említett gyorsétterem a fiatalokat is borzalmasan fizeti, de nyilván azért alkalmaz újabban nyugdíjasokat, mert ők még kiszolgáltatottabbak a munkaerő-piacon, és kénytelenek elvállalni, ami adódik, ha egy kis nyugdíj-kiegészítésre van szükségük. Mivel diákként én is dolgoztam ilyen helyen, jól tudom, hogy mennek ott a mindennapok. Lelki szemeim előtt lepergett, ahogy 20 éves menedzserek, akik évek alatt feltornászták magukat a szemétpréselőtől a krumplisütő pozíciójáig, és ettől valamiféle félistennek érzik magukat, lekezelő stílusban ugráltatják Kálmán bácsit napi 8 órában, s ott szívatják, ahol csak lehet. Sajnáltam őt, és a hozzá hasonló társait.