Nagy újság van. Kezdem az elején. Délelőtt megtörtént a harmadik nagy munkahelyi sírásom azóta, hogy ezen az osztályon dolgozom. Ezt óvatosságból inkább nem részletezem, bár lenne mit panaszkodnom. De tény, ami tény, megint túl érzékenyen reagáltam. Ahogy kicsit lejjebb csillapodtak a kedélyek, és századszor is kifújtam az orrom, csörgött a mobilom. A pszichológus hívott, aki néhány hete "lerázott". Most van szabad kapacitása. Este már nála voltam, igaz, a váratlan kiadásra nem volt elkülönített pénzem, úgyhogy abban egyeztünk meg, hogy jövő héten fizetek. Rendes tőle így ismeretlenül ez a bizalom. Megmondom őszintén, elsőre nem volt ekkora bizalmam hozzá, a telefonban is fura volt, és amikor megérkeztem az irodájába, akkor is futószalagszerűnek tűnt a kezdés. Borzasztóan zavart, hogy rám se nézett, hanem folyamatosan jegyzetelte, amit mondtam. Egy ideig nem tudtam, figyel-e egyáltalán, próbáltam lopva elkapni a pillanatot, amikor meglátom, hogy amőbázik saját magával a papírján, vagy mittomén. Viszonylag hamar rájöttem, hogy nagyon is figyel, ugyanis tíz perc után olyan húsba hatoló kérdéseket tett fel, hogy csak lestem. Ahhoz képest, hogy első találkozásunk volt ez a mai, durva, mennyire nagy összefüggéseket talált az életemben. Sosem értettem, hogy lehet bármilyen témát is kivesézni egyetlen óra alatt, de most még csak fél telt el, amikor úgy éreztem, mindent elmondtam már. S természetesen az óra végén meg annyi minden maradt bennem, hogy alig bírtam kimenni az ajtón, amikor ki kellett. A hangnem pont olyan volt, ahogy az életben is szeretnék az emberekkel kommunikálni. Semmi felesleges kör, semmi bájolgás, de nem is barátságtalan, inkább az lenne jó szó, hogy "korrekt". A pszichológus nem akarta kimutatni együttérzését vagy éppen ellenszenvét a dolgaimmal kapcsolatban, de néha észrevettem az arcrándulásán, hogy ez még neki is sok. Volt két konkrét eset, aminél többször visszakérdezett, mert nem akart hinni a fülének. Örültem, hogy valamiben első lehetek az életében. :)
Ami az összefüggéseket illeti, tényleg meglepett. Mondok egy példát. A szüleim 7 éves koromban elváltak, de akkor már jó ideje próbálták kerülni egymást a lakásban. Onnantól, hogy Apu elköltözött, én teljesen külön kezeltem őt Anyutól. Alig beszéltek egymással, jóformán úgy adtak át minket egymásnak a láthatásra, hogy először is ronggyal letörölgették rólunk a másik ujjlenyomatait. Szóval ettől kezdve én két külön útként néztem Anyu és Apu dolgait, s sosem jutott eszembe a kettejükkel történteket egy idősíkban ábrázolni. A pszichodoki meg alig 40 perc után megkérdezte, hogy jól számolja-e, Anyám lazán túlélt mindenféle durva eseményt, de amikor az Apám meghalt, akkor egyszercsak feladta a küzdelmet, és besokallt? Dermedten ültem a székben, markolásztam a karfát, a pszichológus pedig sorolta az érveit, és én nem tudtam megcáfolni. Tök igaza volt, teljesen logikusnak tűnt, hogy itt van a kutya (egyik végtagja legalábbis) elásva.
A másik sokkot az okozta, amikor rátértünk egy olyan témára, amiben azt hittem, már nem érhet meglepetés. Meg voltam győződve róla, hogy otthonról való elköltözésemmel lezártam azt az időszakot, amikor én játszottam a szülő szerepét, akár az Anyámét, akár az öcsémét. A pszichodoki viszont váratlanul megkérdezte, mit érzek azzal kapcsolatban, hogy az öcsém ott maradt Anyuval egy lakásban. Határozottan állítottam, hogy semmi különöset. Szeretném, hogy jó élete legyen, de ő is felnőtt már, keres annyit, hogy ha akar, változtasson a helyzetén. A doktornő rám hagyta, de aztán más témákra áttérve is újra meg újra feltette ezt a kérdést. Én pedig mindig ugyanezt a választ adtam, de közben potyogott a könnyem, amelyek arról árulkodtak, hogy a felszín alatt valami nagy sz*r van. Majd azt mondta, én még mindig a tesóm anyukáját alakítom.
S az egy órába még számtalan más is belefért. A doki szerint egy fél év szükséges az eredményességhez, amit ő hosszú terápiának nevezett, de mivel én minimum két évre voltam felkészülve, szemem se rebbent. Ja, és úgy jöttem el, hogy hiszek a sikerben. Lesz majd hipnoterápiám is, ettől kicsit betojtam, de azért izgin hangzik...
