Egyik este ellenállhatatlan vágy kelt bennem, hogy a szokásos, ám legkevésbé sem kiürült "szeretlek" szó mellett kicsit bővebben is megvalljam Drisnek, mennyire fontos ő nekem. Nem is ez a jó kifejezés, hogy fontos, hiszen a főnököm, a testvérem, meg még sokan azok. De én, az örök szkeptikus, a nagy házasságellenes csaj, már sokadszor érzem (ráadásul tartósan), hogy ez a kapcsolat életünk végéig fog tartani. Belekezdtem a vallomásba, de félbeszakított, és azt mondta: "Tudom, mert én is ugyanígy érzem." A Nagy Ő kifejezés viszont valóban elcsépelt, úgyhogy jobban szeretem azt mondani, hogy minden olyan magától értetődő. Négy és háromnegyed év után az ember már nem rózsaszín ködben él, hanem nagyon is reálisan látja a párját, és ha ennek ellenére veszettül szereti, akkor az sokat jelent. Vannak gondok, nem vagyunk egyformák, de minden probléma olyan, hogy számomra vállalható. Összetartozunk. Amennyi mindent átéltünk együtt, abból tudom, hogy a gondjaink már nem szednek minket szét, egyik miatt sem fogunk szakítani, hanem szépen közösen megoldjuk őket, amíg pedig nem sikerül, addig elfogadjuk úgy, ahogy van. Tehát ha ismét szóba hozná, hogy házasodjunk össze, igent mondanék. De azt mondta, legközelebb csak akkor teszi meg, ha biztonságot tud nyújtani nekem. Ez nagy fejlődés, felnőtt gondolkodás a nagy érzelmek és az egyébként örök gyerek lelkünk mellett.