Hát, lehet, hogy ezért nem kellene a terápia végéig leírnom a részleteket, mert az csak félreértéshez vezet. Igaz, ami igaz, talán én fogalmaztam rosszul. A pszichodokim nagyon is az én esetemmel foglalkozik, tényleg profi, és tök jó meglátásai vannak. Néha vitatkoznom kell vele, de ezt kimondottan ő kéri, sőt, provokálja. Összességében nagyon is haladunk előre, érzem a változásokat, de az biztos, hogy először bele kell halnom, hogy aztán könnyebben élhessek. A nő nem erőltet rám semmit. Az a dolga, hogy olyan lehetőségeket vessen fel, amik nekem sosem jutnának eszembe magamtól. És azokon el kell gondolkodnom, de még a gondolkodásnál is fontosabb, hogy a felvetéssel kapcsolatos első érzelmeimet rögtön kimutassam. Az a legbeszédesebb ugyanis. Olyan már többször volt, hogy valamire azt válaszoltam, hogy "az ki van zárva", de közben remegtem, és potyogtak a könnyeim. Ez sokat jelent, hiszen azt mindannyian tudjuk, hogy még a legőszintébben élő, és legnagyobb önismerettel rendelkező emberek is hajlamosak az önámításra. Ez tulajdonképpen hazugság önmagunknak, de nem kimondottan rossz értelemben, hiszen az önámítás többnyire egy nagy fájdalom tudatalatti elkerüléséből ered. Természetes védőháló a léleknek.

Tehát ami elsőre hátborzongató képtelenségnek tűnik, azt sem szabad rögtön elvetni. Ettől függetlenül, ami nem tetszik az agyamnak, arra azért ráncolni szoktam a homlokomat. Aztán 1-2 hét múlva úgyis kiderül, hogy a felvetés helyes volt-e. Amennyiben nem, akkor megmondom, és elindulunk egy másik vonalon. Rádumálásról, és főleg általánosításról szó sincs, minden felszínre jön előbb vagy utóbb, aminek kell. Ha pedig a végén meg tudom oldani a szorongásomat okozó problémákat, és tartósan fenntartani egy élhetőbb életet, akkor olyan mindegy, milyen eszközzel sikerült ezt elérni. Bár, azért nyilván vannak határok, ám ami eddig történt, azt mind élveztem.