Ami a pszichológust illeti, szépen haladunk. Sorra gördülnek le a szívemről a hatalmas kövek, vagy inkább sziklák. A dokinő nagyon profi. Kedvelem. A beszélgetések során egymás után derülnek ki furcsaságok. Amikről azt hittem, összefüggenek, azok nem is, viszont a már szinte teljesen elfelejtett apróságok meg nagyon is fontosak lehetnek. Egyszerre könnyebbülök meg, és érzek félelmet. Egyrészt olyanokra derül fény, hogy Anyám egy 15 évvel ezelőtti rossz időszakában, mondjuk egy zűrösebb fél évében idegességében, feszültségében, kilátástalanságában tett meggondolatlan kijelentése vagy helytelen problémakezelése okozott feldolgozhatatlan sérüléseket a lelkemben. Ezekről nem is tudtam, illetve magam is meglepődtem, hogy emlékszem rájuk. Pár hónapja, ha a múltamra gondoltam vissza, eszembe sem jutottak ezek a jelentéktelennek hitt esetek. Mondjuk, hogy ez a megkönnyebbülés része a terápiának. Ezzel egyidejűleg viszont félelmek születnek bennem, a majdani gyermekeimmel kapcsolatban. Elég egy rossz passz, egy hülye főnök, egy anyagilag gyengébb időszak, vagy bármi, ami miatt olyat mondok a gyereknek, amit később megbánok, vagy aminek nem érzem abban a pillanatban a súlyát, és ez az eset meghatározhatja az életét, a fejlődését, a kapcsolatát a világgal. Borzasztó nagy felelősség.