Pénteken, amikor az ember már majd' gutaütést kap, hogy még mennyi dolga lenne otthon, és közben a munkahelyén kell jópofiznia a főnökkel, na akkor kiderült, hogy Dris szülei még semmit nem vettek egymásnak, és mivel munkájuk és elszigetelt lakhelyük miatt erre már nincs is módjuk, telefonon kérték meg (külön-külön) Drist, hogy szerezze be az ajándékokat. 23-án, délben jutott ez eszükbe, ráadásul a város másik végére, egy ilyenkor kimondottan zsúfolt áruházba is el kellett volna menni a kedvükért. Nem palástoltam, meglehetősen dühös lettem. Amúgy épp ezekben a percekben volt 5 éves évfordulója az első randinknak. Végül tartva a további sértődésektől mégis nemet mondtunk a kérésekre. És csodák csodájára nem lett balhé. Megkönnyebbültünk. Lehet, hogy mindig meg kellene mondanunk, amikor valami nem tetszik, nem pedig magunk között dühöngeni?
Egy hirtelen gondolattól vezérelve beszaladtam egy régebbi fodrászomhoz, nem tudna-e elvállalni. Befértem még a táncrendjébe. Ez megnyugtatott. Eszméletlenül megkönnyebültem a tudattól, hogy valaki meg fogja mosni a hajam, és nekem megmozdulnom sem kell. Azt hiszem, ez már a fáradtság netovábbja. Pedig még utána mentünk kedvenc éttermünkbe, hogy megünnepeljük az 5. évfordulónkat. Meg kell hagyni, az azért jó volt. Az egész szinten csak mi ültünk, meghitt fényben beszélgettünk, nem rohantunk sehova. Ettől a naptól egyébként hivatalosan is törzsvendégek lettünk, kapunk egy kártyát, amivel 10% kedvezményre vagyunk jogosultak az éttermünkben. Ez jó.