Olvastam egy nagyon érdekes cikket egy 2-3 héttel ezelőtti Figyelőben a magyar élvonalbeli divattervezőkről. Részben megerősítik azt, amit én a magyarok öltözködési kultúrájáról gondolok, bár ők egy másik társadalmi rétegről, a jómódú hazai elitről vannak lesújtó véleménnyel. Mielőtt félreértés történne, leszögezem, hogy azért van némi előrelépés, főleg a fiatalok között látok egyre több olyat, aki igazán jó ízléssel öltözködik, de még így is nagyon kevesen vannak. Azt régóta sejtem, hogy ez nem pusztán anyagi kérdés, de a Figyelő cikke ebben meg is erősített. A divattervezők krémje (Zoób Kati, Náray Tamás, S. Hegyi Lucia, Király Tamás) is úgy véli, azok sem öltöznek anyagi helyzetük és társadalmi rangjuk szerint, akiknél ennek nem lenne pénzbeli akadálya. A 30 milliós luxusautókkal járó, félmilliós hétvégi programokban résztvevő, elegáns rendezvényekre járó réteg ugyan magasabb árú ruhákat vesz magára, de közel sem olyat, amilyet a helyzete megkívánna/megengedne. Hú, ezt lehet, hogy most bénán fogalmaztam meg, úgyhogy próbálom érthetőbben: szerintem az öltözködésben is, akár csak a zenehallgatásban, van egy fejlődési folyamat. A zenében először csak gyerekdalokat hallgatunk, eleve élvezzük, hogy valami dallam szól, és lehet rá ugrálni, illegni-billegni. Aztán már tiniként az önkifejezés egyik eszközévé válik, hogy épp milyen zenei stílust kedvelőkkel barátkozunk. Tizes éveink vége felé egyre fontosabb lesz a szöveg, a mélyebb gondolatok (már akinél), aztán már nem mindenki, de sokan eljutnak arra a szintre, hogy rendszeresen élő koncertekre látogassanak. A sokadik után elkezdjük szidni a hangmérnököt, hogy nem figyel eléggé a színpad beállításaira, s kezdünk odafigyelni a részletekre, értem ez alatt a vokalistákat, s a zenekar kevésbé előtérben levő tagjait, és játékukat. S egy idő után már egy dobos vagy egy vokalista garanciát jelentő nevének hallatán is tudjuk, hogy érdemes-e az adott produkcióra jegyet váltanunk, és órákig ácsorogni a bejáratnál az élmény kedvéért. Na, szerintem a ruházkodás is így működik, legalábbis az arra érzékenyek körében. Egyre igényesebb és igényesebb az ember, és végül tényleg csak a pénztárcája szab határokat. Jó esetben. Hányszor, de hányszor volt olyan, hogy végigjártam a várost, sőt, a Budapest környéki agglomeráció összes bevásárlóközpontját, és elkeseredve tértem haza, mert semmi olyat nem lehetett kapni, ami tetszett volna. A plázák kezdenek piacos stílust ölteni, az elitebb divatüzletek meg nem csak megfizethetetlenek, de nem is elég merészek, csupa konzervatív cuccot lehet kapni. Ilyenkor mindig azon ábrándozom, "hogy ha nékem sok pénzem lesz", egyedileg készíttetek ruhát a saját méretemre, a saját stílusomra. Erre kiderül, hogy akiknek van rá lóvéja, azok nem tartják annyira fontosnak ezt. A Figyelő-cikkben nyilatkozó S. Hegyi Lucia szerint a teljes divatszakma területén évi 500 db haute couture* ruhát kellene eladni ahhoz, hogy a 10 legjobb hazai tervező csupán ebből a munkából meg tudjon élni. Az évi 500 db/szakma nem tűnik nagy mennyiségnek, az írás szerint viszont még megközelítőleg sincs ekkora kereslet. Mindössze két nagy név van (Náray és Zoób), akik évi 50-nél többet adnak el exkluzív, bár nem teljesen egyedi készítésű darabjaikból, a haute couture megrendelés évi 1-3 db/tervező szinten áll. Ez nagyon meglep. Ráadásul kiderült, hogy a beszerzési-, munka-, és imázsárak alatt kénytelenek adni ezeket a ruhákat. Persze nem kell sajnálni őket, másból, külföldi bemutatók eladásaiból van bevételük, ám abból sem annyi, hogy lenne pénzük az egész magyar divatkultúrát felfejlesztő marketinghadjáratot indítani. Reklám és márkaépítő céllal rendeznek ugyan hatalmas költségvetésből létrehozott divatbemutatókat, szuper-divatshow-kat, de a vendégek csak úgy tekintenek ezekre, mint rangos társasági eseményre, ahol menő dolog megjelenni, ám az eladásra ezek a bemutatók nem gyakorolnak különösebb hatást. A cikkhez tartozó keretes írásból aztán kiderült, hogy a bécsi luxusruházati üzletekben sok a visszatérő magyar vendég, és ezen nem is vagyok annyira meglepődve. Kérdés, hogy a hazai divattervezők, akik Párizstól Londonon át Olaszországig mindenhol népszerűek, miért nem tudják megfogni a tehetős magyar vásárlóközönséget. Van egy olyan érzésem, hogy míg a divattervezőnek alapvető tulajdonsága kell legyen a modern gondolkodás, még jobb esetben a saját kora előtt kell járnia egy kicsivel, addig a hazai felső tízezer nem elég bevállalós, nem elég merész, és inkább a konzervatív irányzat kedvelője. Bizonyára vannak kivételek, de az mindenképpen elmondható, hogy fontos lenne az öltözködést, mint a kultúra és az önkifejezés egyik ágát közelebb vinni az emberek érdeklődéséhez.
Zoób Kati weboldala (fejlesztés alatt)
Náray Tamás weboldala (fejlesztés alatt)
S. Hegyi Lucia weboldala
Hihi, van egy Palik László nevű divattervező is. Tetszik az oldala, és több ruha is, de Lajtai Kati, mint modell, kissé hiteltelenné teszi számomra.
*ha valaki nem tudná: a haute couture (ejtve: ot kutűr) szabóművészetet, valamint az egyedi megrendelés alapján, exkluzív minőségű anyagokból, kézi szalon munkával készülő ruhák körét jelenti.