Elképesztő, hogy olyan napok is vannak az életben, amikor ha valaki azt mondja, mondjak valami jót, akkor nem kell a fejemet vakarni, homlokomat ráncolni, és véresre erőltetni az agyamat. "Szeretem a munkámat, szeretem a munkahelyemet." - szaladt ki a számon. Tisztában vagyok vele, hogy egy hónapja még nem mondtam volna ezt, és talán jövő héten is máshogy állnak majd a csillagok, de most szívből jött. A szobatársnőim (ketten vannak) egyike a harmadik munkanapján eltörte a lábát, úgyhogy nem volt még lehetőségem megismerni, a másikkal viszont nagyon egy húron pendülünk. Itthon sokat beszélek róla, s biztos a blog számára is lesz majd sztorim, úgyhogy találnom kellene neki valami nevet. Az igazi neve is nagyon tetszik, de azért azt nem szeretném, hogy ráismerjen valaki, akinek nem kellene. Ööö, az LT (lelki társ) már foglalt, egy olyan kolleganő birtokolja, akiről nem írok gyakran, de nagyon szeretem, és nagy örömömre ő is engem. Meg úgy általában is megállapítható, hogy úgy alakulnak a dolgok, hogy nem morognom kell, hanem a jó oldalukat élvezni, és így az én népszerűségem is érezhetően nő. Na de visszatérve a szobatársnőre, ma benyögte, hogy él-hal a Jamiroquai-ért, George Michael-ért, és egyébként sok mindenben hasonló a véleményünk. Még csak 7 napja dolgozunk együtt, de már elég csak összenéznünk, és tudjuk, mit gondol a másik. Egyébként a cég legjobb pasijával jár, de még nem tudja, hogy mi tudjuk. Egyelőre meg is hagyom a hitében, mert olyan édi, ahogy külön mesél a név nélküli barátjáról, és külön arról a bizonyos kollegáról. Kíváncsi vagyok, mikor szólja el magát, bár ahogy magamat ismerem, én leszek az, aki elrontja a játékot.