Kezdem azt hinni, hogy én valami belső mozit éltem az életem helyett, és kívülről egész másnak tűnt minden. Ugyanis amiben eddig teljesen biztos voltam, az az volt, hogy középiskolás éveimben full lúzer csaj voltam, egy szürke kisegér, kívülről nézve legalábbis, aki "bocs, hogy élek" stílusban közlekedett a küszöb alatt, mégis, vagy épp ezért mindenki belerúgott egy kicsit, ha épp arra járt. Arrról konkrét emlékeim vannak, hogyan aláztak meg a tanáraim rend- és módszeresen, s bár az osztálytársaimtól a szemembe nem kaptam semmi durvát, de meg sem védtek soha, úgyhogy meg voltam győződve róla, hogy a hátam mögött csak rólam dumálnak. Periférián voltam, én legalábbis így éreztem. Egy idő után nem is jártam osztálykirándulásra, és semmilyen közös rendezvényre. A szalagavatón 4-en voltunk, akik nem vettek részt a táncban: a 3 Jehova tanúja és én. Ahogy lenni szokott, az egyetlen csaj, akivel úgymond barátnők voltunk (pedig dehogy), egy nagyszájú, erőszakos, minden lében kanál lány. Mivel 20 nap különbséggel van a szülinapunk, rávett, hogy a 18.-at ünnepeljük közösen. Elvileg én nem vagyok egy szülinapünneplős típus, de a misztikus 18-as miatt mégis belementem, sőt, a buli helyszínéül felajánlottam a lakásunkat. Aztán a bulihoz vendégek is kellenek alapon meghívtunk egy csomó osztálytársat. Én persze nem tudtam kibújni a bőrömből, és a szokásos sarokban ülős, és nagyon szorongós stílust hoztam. A társaság egy része a konyhában beszélgetett, mások a szobában táncoltak, mi ketten, házigazdák meg félrevonultunk dumálni. Tutira vettem, hogy ez most über ciki, idejöttek a legmenőbb fiúk és lányok az osztályból, én meg pocsékul alakítom a házigazda szerepét. Az egész sztori, és azok az évek életem legszörnyűbb emlékei közé raktározódtak el. Erre néhány hónapja összefutottam az iwiw-en azzal a lánnyal, akiről annak idején mindenki azt hitte, elválaszthatatlan barátnőm, és aki mellett mindig bújkáló kis szerencsétlennek éreztem magam. Kiderült, ő úgy emlékszik rám, mint akit mindenki szeretett, és hogy ilyen meg olyan jó fej voltam, stb. Ráadásnak pedig ma egy volt fiúosztálytársam lelt rám az iwiw-en, s megírta, hogy a középsulis években szerinte a nálunk rendezett buli volt a legjobb dolog, és hiányolt az osztálytalálkozóról. Nagyjából úgy érzem most magam, mint aki hosszú ideig kómában feküdt, aztán amikor felébred, mindenki vigyorog az ágya körül, állítólag ott a vőlegénye, a szeretője, az anyja, apja, tesója, de ő idegennek látja őket.
