Jó múltkor beszámoltam arról, hogy az iwiw hogyan adott utolsó lehetőséget egy már majdnem eltemetett barátságomnak. Egyszer talán valaki segít megcsinálni a permalinket, de amíg nem működik, addig csak próbálom összefoglalni a lényeget: általános suliban össze voltam nőve egy Réka nevű lánnyal (nem, nem ott!), akiről azt kell tudni, hogy a szülei mérnöki aggyal tervezték meg a nevét, egyiküktől a magánhangzókat, másikuktól a mássalhangzókat örökölte, így lett bÉlA és eRiKa nevű szülők gyermekéből Réka. Jó barátnők voltunk, aztán ahogy kijártuk a 8 általánost, egyik napról a másikra éreztette, hogy nem örül a közeledésemnek. Ha hívtam, éreztem, nem szívesen beszél velem. Ha összefutottunk az utcán, akkor szűkszavú volt, majd egy idő után már inkább elkanyarodott, csak ne kelljen velem szembetalálkoznia. Nagyon rosszul esett, hiszen nem adtam okot a haragra. 15 évvel később, az iwiw-en találtam rá, és úgy gondoltam, egy utolsó esélyt adva a kapcsolatunknak, rá kattintok. (Ugye érezhető, mennyire türelmes is tudok lenni, ha valakit kedvelek, akkor sok mindent megbocsátok neki.) Furcsa válasz érkezett, csupa nyitottság és érdeklődés, széles mosollyal írt sorok, hogy húú, de jó, hogy rám lelt. Mivel nem tudtam hova tenni a másfél évtized utáni hirtelen jött ujjongásait, őszintén megírtam neki, hogy nem értem ezt a hangvételt azok után, hogy számtalanszor elfordult az utcán. Hosszú levélben válaszolt, leírta, mennyire befordult volt pár évig, és hogy nem csak velem, hanem senkivel sem akart találkozni vagy beszélni. Sajnálja, de már nem tud utólag változtatni rajta. Viszont rájött, hogy mennyire érdeklik az emberek, és most nyitottabban fordul feléjük, mint valaha. S hogy én voltam gyerekkorában a legjobb barátnője. Hát lehet ezek után haragudni? Hosszú levélre én is hosszút válaszoltam, aztán pár hét e-mailezés után ma találkoztunk. Huhh, 3 órán és 10 percen keresztül dumáltunk, csak úgy dőlt belőlünk a szó. Egy érdekes hangulatú teázóba vitt, úgy csapongtunk a témák között, mintha újabb 15 évig nem tudnánk beszélni egymással.
Ugyanonnan jöttünk, és nem számít, hogy sokáig nem találkoztunk, ugyanott tart az életünk. Hihetetlen, mennyi párhuzam van. Még amit a barátjáról vagy a szüleiről mesélt, arra is mind-mind bólogattam, mert nálunk is egészen hasonló a helyzet. A zenei ízlésünk, az emberi viselkedéssel kapcsolatos véleményünk, a párkapcsolattal és az élettel kapcsolatos elvárásaink szinte tökéletesen ugyanolyanok. A csapongások ellenére sikerült elég mélyre hatolnunk a lélekben, s fittyet hányva a hosszú mosolyszünetre a legintimebb témák is előjöttek. Elmondtam a gyerekkorunkból máig megmaradt lelki sérelmeimet, s ő döbbenten hallgatta, majd bevallotta, hogy ezek neki is nagy gondot okoznak a mai napig is. Kidumáltuk a gyerekverő tesitanártól kezdve a szülői kritikák súlyáig az összes olyan emlékünket, amelyek befolyással lehettek későbbi problémáinkra. Ja, és ugyanazt rendeltük, teljesen. Kíváncsi leszek, mi következik most, tudunk-e majd rendszeresen találkozni, és lesz-e mondanivalónk egymásnak. Úgy váltunk el, hogy megígértünk egymásnak egy közös mozizást. Lehet, hogy Rien vasárnap kicsit kisodródott a szívem közepéből a csücsökre, de kaptam helyette egy régen elvesztett Rékát.