Tegnap történt meg a Riennel való találkozó. Előtte volt egy másik találka is, egy régi kollegámmal ültünk le néhányan, csak úgy, dumálni, onnan loholtam át a Mammutba Rienhez. S bár fáradt voltam, jól indult, nagyon lelkesen soroltam neki, milyen örömteli események történnek velem, kezdve a fizetésemeléstől egészen az új irodámig. Felhőtlennek tűnt a hangulat, s meg is nyugodtam, hogy a múltkori feszült hangulatú vendégség nem változtatott a barátságunkon. Aztán, valószínűleg a fáradtságom miatt, hangulatváltás történt. Hirtelen szóba hozta a múltkorit, ami nem is volt baj, mert meg kell beszélni, csak hát, ahogy lenni szokott, a kelleténél jobban belemerültünk a filózásba, már fárasztóvá is vált. A végére aztán annyira lehangolódtam, hogy még el is pityeredtem. Míg este 7-kor még az életem jó oldaláról áradoztam, 9 után már kicsordultak a  könnyeim. Nem is tudom, mi miatt. végülis jó hangulatban váltunk el, de Riennel kapcsolatban átértékelődtek a gondolataim. Míg korábban többször is barátnőjeként emlegetett, és én is így tekintettem rá, most máshogy fogalmazott: az egyetlen rokona vagyok, akivel rendszeresen találkozgat. Azért ez nagyon máshogy hangzik, még ha nem is akart rosszat. Ahogy hazafelé igyekeztem, úgy éreztem, meg tudnék most bolondulni. Sokszor tör rám ez az érzés, feszít belülről valami, és nem értem, hogy jön elő a semmiből. Minden összekuszálódni látszik, próbálom rendezni, magyarázni, letisztázni a dolgokat, de csak egyre nagyobb a kuszaság. Ilyenkor olyan, mintha mindenki mindenben félreértene, de akárhogy igyekszem, nem tudok ellene tenni. Mintha minden ismerősöm összeszövetkezett volna ellenem. Pedig nem így van, csak így élem meg. Borzalmas érzés.