Levelezgetünk. Kiderült, hogy összetörtem akkoriban a szívét, s erre ő végigzúzott másokén. Aztán elszégyellte magát, és véget vetett az ámokfutásának. Ezen ledöbbentem. Nem vall rá, egyáltalán. Meg még sok olyan sem, ami most kiderült a már külön töltött éveinkről. Én is elmondtam, ami a lelkemet nyomta, vagyis hogy a legmélyebb időszakomban nem ismerte fel, hogy szükségem van a segítségére, és hogy nem állt ki mellettem annyira, mint kellett volna. Persze a hosszú évek során felőrlődött ebben a kapcsolatunk. Tisztáztuk, hogy mindketten nagyon fontosak voltunk a másiknak, és hogy nagy terveket szövögettünk. Titkon. Hogy miért úgy, azt nem tudom. Egyikünk sem volt boldog, de nem tudtuk eléggé megbeszélni a problémákat és közös megoldást keresni. Én akkoriban pánikszerűen kapkodtam mindenfelé, még fogalmam sem volt, miért szar az életem, ezért olyan dolgokat is próbáltam kétségbeesetten megváltoztatni, amiket nem kellett volna. A vége az lett, hogy őt is, másokat is megbántottam. Meg ő is engem, mert nem látta tetteim okát. Mindketten magunktól jöttünk rá, hogy milyen hibákat követtünk el, de akkor már máshol, mással voltunk jól. Ha nincs az internet és nincs az iwiw, ezeket sem tudtuk volna tisztázni, valószínűleg soha. Más úton biztos, hogy nem kerestem volna meg. Az olyan kiszolgáltatott helyzet, felhívni vagy odamenni a munkahelyére... Itt csak egy ártatlan kis bejelölés, aztán a labda nála van. Ez egyelőre jól alakul, tisztul a kép.
