Nahátakkor: Szakítottunk.
Az elmúlt napok kínkeservesen teltek. De kezdjük az elején, vagy legalábbis ennek a szakasznak az elején. Ahogy sokakban összeállt a kép, valóban akkor történt valami, amikor az ex-szel 5 és fél év szünet után találkoztam. Megmondom őszintén, egészen másra számítottam. Féltem, hogy csalódok benne, s a bennem megmaradt kép róla egy pillanat alatt összeomlik. Nem így lett. Már amikor megláttam, fura fordulatot vett az egész, mert külsőleg sem ilyennek hittem. Az persze önmagában semmi sem lenne, de mégis fontos, mert egy (mondjuk) pocakos, borostás embert vártam, akivel majd kínos poénokat csattogtatunk, és közben magunkban megállapítjuk, hogy már rég idegennek találjuk egymást. Ehhez képest azonnal az az érzés lett úrrá rajtam, hogy nagyon egy hullámhosszon vagyunk, s a régi érzéseket hozza ki belőlem. A találka hosszúra sikerült, és a vége felé már szikrázott közöttünk a levegő. Villogtak a szempárok, s mint később ráeszméltem, testbeszédem mindent elárult. Közben a régi idők hibáit, félreértéseit rágtuk végig, s némelyik bensőségesebb témánál szinte nyúltam a keze után. Aztán mégsem értünk egymáshoz, megbeszéltük, amiért odamentünk, aztán kész. Az viszont adott volt, hogy máskor is szeretnénk találkozni. Jött az új és újabb "randi", jól éreztük magunkat, de próbáltam magam távoltartani tőle, amennyire tudtam. Amikor először fogtuk meg egymás kezét, tudtam, hogy itt a vég, de már nem tudtam mit tenni. Rámtört a zokogás, csak sírtam és sírtam. Nem akartam titkos találkákat, hazugságokat, nem akartam besurranó tolvajként létezni a saját magánéletemben. S közben el sem tudtam képzelni, hogy Drissel szétmenjünk. A szenvedés ott kezdődött igazán, amikor hazaérve éreztem, Dris mellett vagyok otthon, de gyakran gondoltam rá, hogyan lehetne összehozni egy újabb találkát az ex-szel. Nem titokban folyt ez, Dris tudta, ha elmentem otthonról, de a részletekbe nem avattam be. Utálok hazudni, de amíg magam sem tudom, mit akarok, addig nehéz elmagyarázni másnak. Végül Dris közölte, hogy látja rajtam, volt már valami köztünk, úgyhogy legjobb lesz, ha mindent elmondok neki őszintén. És én így tettem.
A kezdeti düh lecsillapodása után kezdtük átlátni a szitut. Dris hirtelen nagyon okosan levonta a tanulságokat, meg is lepődtem, a kis örök gyerek milyen bölcs tud lenni. Míg naponta sokszor belehaltunk a gondolatba, hogy egymás nélkül éljünk tovább, egyre jobban felfogtuk, hogy pedig nincs más lehetőség. Meg kell lépnünk, mindannyiunk érdekében.
S itt már rég nem a félrelépésről beszélek. Akármilyen rendkívüli a kapcsolatunk, volt 1-2 olyan problémánk, már évek óta, amelyeknek a megoldásához nem jutottunk közelebb, s amelyekkel ugyan lehetett néhány boldog évünk és egy klassz, carpe diem jellegű jelenünk, de a jövőnk meglehetősen bizonytalan lábakon állt. Erre nem szeretnék részletesen kitérni, a kettőnk dolga, csak egy szűk kört avattunk be eddig is. Ezek a problémák egy ideig olyanok voltak, amelyekkel együtt tudtunk élni, és remélni, hogy egyszer elhagyjuk őket, de az utóbbi 1 évben én már hangoztattam, hogy nem lesz ennek jó vége. (Az ex akkor még a láthatáron sem volt.) Egyre inkább az látszott egyedüli megoldásnak, ha nagy fájdalommal, de szétmegyünk. Ez az egyetlen esélye annak, hogy ne szúrjuk el az életünket, és még annak is, hogy valaha akár újra együtt folytassuk. Mert ez sincs kizárva. Bár most nem szünetet tartunk, mert az olyan valami, ami ha véget ér, ugyanúgy megy minden tovább. A kapcsolatunk nem ment tönkre, nem öltük egymást, nem volt olyan, hogy bárcsak ne látnám a képét. Azért sem szünetelünk, mert azzal áltatnám Drist. Pedig fogalmam sincs, mi történik egy hét múlva, egy hónap múlva. Nem tudom, kibírom-e nélküle, s ha nem, akkor mi lesz. Most egyelőre elvitte a ruháit. Nagyot nőtt a szememben azzal, hogy nem a szüleihez költözött. Én pedig azért kaptam tőle nagy dicséretet, hogy volt erőm és bátorságom megindítani ezt a folyamatot. Egyébként ex is azt mondta, büszke rám emiatt. Jól esik, igazán, hogy nem kell senkivel hadakozni, utálkozni. Szeretetben, sírva, összeölelkezve búcsúzkodtunk. Reggel elmentem dolgozni, mire hazajöttem, üresek voltak Dris fiókjai. Elvitte a ruháit és néhány fontos cuccát. A többit majd meglátjuk. Most ülök az üres lakásban, sírok, emlékezem a szép dolgokra, és egy kicsit belehalok az egészbe.
