Helyzetjelentés: kösz, megvagyunk.
Majd' három hétig tartó, a legváratlanabb pillanatokban rám törő sírások után egyszercsak fényesség támadt. Hétfőn, ahogy a pszichodokimhoz igyekeztem, s végigbőgtem az utat, franc se tudja, miért, úgy éreztem, ez itt most a vég. Nem tudom koordinálni magam, nem tudom, mi miért van és miből származik. Bár hipnózisra készültünk, a doki meglátott, és elkezdett faggatni, miért vagyok ilyen meggyötört. Érdekes, ha ő észreveszi, biztos a kollegáim, ismerőseim is, de senki meg nem kérdezné ám, hogy "hé, mi bajod". Szóval a pszichológus rámozdult, én meg csak sírtam, és sírtam, és mondtam a magamét. Fél óra telt el, s már mosolyogtam. Ugyanúgy folytattam a sztorik mesélését, de már inkább irónikusan, nem pedig halálra vált képpel. S olyan okosak a meglátásai... Az az igazság, néha egészen ugyanazokat mondja, mint Ex, de úgy fogalmazza meg, vagy úgy vezeti elő, hogy megértem, felfogom, átlátom. Beszél a nyelvemen, s ettől megkönnyebbülök. Tőle azt is simán elfogadom, ha úgy gondolja, én vagyok a hibás.
A megkönnyebbülés nem csak a dokinál töltött 1 órára szólt, áthúzódott másnapra, majd harmadnapra is. Szerdán már pillangók után szögdécseltem egy szép, zöld réten, legalábbis képzeletben. Így, kis távolságból vizsgálva azt hiszem, majdnem minden sírásom valahogy Drishez és a szakításhoz kötődött. S érzem, mostmár lezajlott a neheze, s higgadtabban tudom élni a napjaimat.
A szerdai találka Ex-szel kimondottan jól sikerült. Nem vesztünk össze, például. Sétáltunk, beszélgettünk, végigkóstolta a főztömet, s azt hiszem, visszatért a meghittség. Ő még a veszekedéseket emlegeti, én már az azoktól mentes jövőbe nézek.