A több napi pityergéstől fekete karikás a szemem, órák óta gondolkodom, kire hasonlítok így, de nem jut eszembe ilyen randa ember. Le vagyok fogyva, lóg mindenem, beesett az arcom. Szeretnék aludni, de majdnem éjfél van, s még csak az újabb és újabb sírások kapnak el. Most(már) tényleg úgy tűnik, hogy vége. Felváltva mondogatom magamnak, hogy ennek így kellett lennie, illetve hogy ennek nem így kellene lennie. Biztos vagyok benne, hogy most valami nagyon fontos szakad ki az életemből. Érzem, hogy nem szabadna hagynom, de nem tudom, mit tehetnék. Dühös vagyok, de fogalmam sincs, kire vagy mire. Akire lehetnék, azt szeretem, és nem tudok iránta ilyen negatív érzelmekkel lenni. A szakítás legutálatosabb formáját választva is elegánsan jár el, ezt is annyira bírom benne. S még sok mindent. Nem látok a könnyektől, és levegőt sem kapok már. Közben pedig azon röhögök, hogy ezt simán produkálom egy gagyi romantikus filmen is, vagy akkor, ha olyan utasít vissza, aki nem is érdekelt. Azt hiszem, én az önmagam megalázásának óriási művésze vagyok. Ja, és kösz, most nem kérek kommenteket.