A mai nap jó vegyes hangulatúra sikerült. Előző este úgy feküdtem le aludni, hogy utolsó hírként a tüntetők Szabadság térre vonulását hallottam. Reggel sms-áradat fogadott, az angol tanárom lemondta az órát, mert - mint írta - sokkolták az éjszaka történtek, nem tudott aludni, stb. A tévét bekapcsolva borzalmas képsorokat láttam, lángoló autók, betonhoz vágott rendőrfiú, utcakövet dobáló, vérben forgó szemű félrészeg megszállottak... Alig hiszem, hogy forradalmárok, sokkal inkább vandálok, bűnözők, randalírozó, fosztogató vadállatok. Dübörgő gyomorral mentem dolgozni, bent vihogó nők fogadtak. Baromi jó kedvük volt, nem is értettem. Mint később kiderült, jelentős részüknek fogalma sem volt a történtekről, sőt, olyan is akadt, aki még a vasárnapi eseményekről sem értesült. Mikor elmeséltük neki, hogy mi a szitu, végighallgatta, de szemlátomást nem izgatta, s amint véget ért a kis tájékoztatónk, már valami apró semmiségre vándorolt a figyelme. Annyira nem tudom megérteni az ilyen közömbösséget...
A mai nap azonban számomra nem ezt a borzalmat jelenti. 1995-ben ezen a napon volt az első randim Ex-szel. Egész nap váltottuk az e-maileket, felidéztük az emlékezetes pillanatokat. Néhányszor könny szökött a szemembe. Romantikus, sok órás randi volt az, fittyet hánytunk a szakadó esőre. Ültünk a Duna-parton, a lépcsőkön, a hideg ellenére izzadt a tenyerünk, mert még pironkodó, gátlásos tizenévesek voltunk, nagyon-nagyon fiatalok. Az utána következő 5 év meghatározta az egész életemet. Az övét is. Tudom. Még akkor is, ha mára annyira eltávolodott egymástól ez a két világ.
Megbeszéltem a pszichodokimmal is, elmondtam neki, milyen viharok dúlnak bennem Ex-szel kapcsolatban. Érdekes, hogy ez a nagymamakorú nő mennyire jól megért, szinte félszavakból. Nem sokat segített, de persze, nekem kell döntenem. Most éppen az van, hogy nem szakítunk, csak éppen nem találkozunk. :) Boldog 11. évfordulót!