Viszonylag ritkán jön rám mostanában, hogy vadidegenekkel chateljek, de tegnap ezzel egészítettem ki a szokásos esti politikai tévéműsorok nézését. A látvány ott úgysem olyan fontos, úgyhogy háttérnek elég. A sors úgy hozta, hogy összekeveredtem a fecsegőoldalon valakivel, aki elég sokat tud a pedofíliáról. Nagyon érdekes beszélgetést folytattunk, s egy nagy felismeréssel lettem gazdagabb. Én elég sokat foglalkozom ilyen dolgokkal, mármint olvasok, beszélgetek, kutakodok a szexualitás különböző megnyilvánulásairól, de egy szegmens totálisan kimaradt eddig, s amikor erre rájöttem, meg is lepődtem. Mert annyira kézenfekvő, s mégis. A női pedofíliáról van szó. Arról, hogy míg egy férfi esetében az ilyen vágyakat, ha birtokában van józan ítélőképességének, akkor egy életen át el kell nyomnia. S ha mégis valami történik, egy simítás, egy fotó nézegetése, akkor az hatalmas bűn (persze, hogy az, én is így gondolom, senki ne értse úgy, hogy védelmezem a pedofíleket). Ugyanakkor a nőknél hasonló vonzalom nehezebben tudódik ki. Valahogy nincs a köztudatban, hogy a nők között is szép számmal előfordulnak olyanok, akik a kislányok iránt éreznek szexuális vonzalmat. Egy csomó olyan foglalkozás vagy élethelyzet van, ahol eme vágyukat ki is tudják élni, de közben a gyanú árnyéka sem vetül rájuk. Főleg, hogy ha egy kisgyermek szexuális erőszak áldozatává válik, annak egyértelmúbb jelei mutatkoznak, ha férfi az elkövető, s nem nő. Annyira érdekes ez a téma számomra, különösen az a vonatkozása, hogy mennyire nem kerül be a köztudatba, hogy komolyan gondolkodom egy anyaggyűjtésen és cikkíráson.
