Összevesztünk, megint. Sőt, most jobban, meg kevésbé is, egyszerre. Ilyet is tudunk. Zombiképűre bőgtem a fejem, aztán megnyugodtam. Ha éppen nem csinálok semmit, akkor rémesen érzem magam. Márpedig ha rémesen érzem magam, nem nagyon tudok semmit sem csinálni. Legalábbis úgy igazán. Úgyhogy eltinglitanglizom az időt. Beszélgettem egy fiúval, akit gyerekkorában megerőszakoltak, s most anorexiás, sok-sok öngyilkossági kísérlettel a háta mögött, kirúgták már mindenhonnan, ahova szeretett járni, nem veszik fel sehova, ahova szeretne járni, szóval szép az élete. Ilyesnkor persze rájövök, hogy lehetne rosszabb is, de csak emiatt nem lehetek jobban. Nem értem, miért, de észrevehetően bíznak bennem az emberek. Megnyílnak rövid idő után. Pedig nem tudom, hogy kell ezt elérni. Titkokat árulnak el ismeretlenül, félismeretlenül is. Vagy éppen azért. De miért pont nekem?
(Keresek valakit, aki blogger, de vállalja a nickjéhez az eredeti nevét is, s részt venne egy kis iwiwes ötletelésben. Ha van ilyen, tegye fel a kezét, aztán a másikkal pötyögjön nekem egy e-mailt! Kösz.)
(Keresek valakit, aki blogger, de vállalja a nickjéhez az eredeti nevét is, s részt venne egy kis iwiwes ötletelésben. Ha van ilyen, tegye fel a kezét, aztán a másikkal pötyögjön nekem egy e-mailt! Kösz.)
