Egyébként lehet, hogy anyámmal való viszonyom is változott. Ő persze ugyanolyan, nem is lesz már más, de én mintha nem lennék annyira ideges tőle. Mondjuk hozzá tartozik, hogy semmiféle kapcsolatot nem tartok fenn vele. Ha felhív, meghallgatom, de a sok-sok év alatt kifejlődött bennem, hogy semmiféle információval ne lássam el. A meséire "ühüm", a "miújság"-ra "semmi" a válaszom. Most persze szólnom kellett, hogy elmegyek George Michaelt nézni, úgyhogy ne keressen se a munkahelyemen, se a mobilomon. Erre azonnal beindult a belém rúgási ösztöne. Nem tudom, honnan jön neki ez az állandó gonoszkodás, de soha nem bírja azt mondani, hogy érezd jól magad, vagy hogy tudok Münchenben egy szuper kávézót, ahol nagyon finom a sütemény... Nem. Őneki feltétlenül azt a legrosszabb képet kell felfestenie, hogy GM a sok állomásos turnéjának épp ezen a pontján fog a hányásában fetrengeni, nem tud majd lábra állni, felmenni a színpadra és előadni. Anyám hangjában a kárörvendés, a gúny, a "na, jól megkapjátok majd a sorstól" hangsúly lapul, s nekem kinyílik a bicska a zsebemben. Végigfuttatom az agyamon valamennyi kedvencét, Charlie-tól Rod Stewardon és Joe Cockeren keresztül Mick Jaggerig, akik ugye attól olyan baromi megbízhatóak, hogy nem 3 hónapja, hanem 30 éve lehet tudni róluk, szétcsapják magukat... S tényleg nem értem, miért jó ez egy anyának. Közben elkezdi vinnyogó hangon sajnáltatni magát, most jött rá, hogy mi alig beszélgetünk, s hogy nem is tudja, hogy nézek ki mostanában (majdnem mondtam neki, hogy ismerkedjen meg az Internettel). Ez a folyamat eleje, remélhetőleg hamarosan azon is elgondolkodik, vajon mitől jutott ide a kapcsolatunk.