München V.

No és a lényeg! Szépen eljött a koncert napja, elmetróztunk az Olympiahalle-ba, hogy megnézzük életünkben először és valószínűleg utoljára George Michaelt. Nem mondom, hogy nem izgultam. Tartottam a csalódástól. Talán lenyom valami rohanós haknit, vagy pocakos öregúrként vonszolja majd fel magát a színpadra, nagyképűsködik, s már csak a nyugdíj előtti kaszálásra megy az egész. Titkon reméltem, hogy nem így lesz, s ahogy képzeltem, egy tökéletes produkcióban lesz részünk.
Rutinos budapesti koncertrejáró csajsziként nyüstöltem Drist, menjünk oda korábban, felkészítettem, a bejáratnál nagy lesz a lökdösődés, meg fognak motozni, aztán úgy kell majd furakodni a jobb helyekért. Amikor megérkeztünk a helyszínre, nem hittem a szememnek. Több száz fiatal és kevésbé fiatal ember tök csöndben, egymás mögött szépen sorban álltak, semmi tolakodás, semmi lökdösődés, semmi éneklés, ordibálás, sörösüveg-dobálás, még türelmetlenség sem. A kapukat kb. másfél órával a kezdés előtt nyitották ki. A biztonsági emberek mosolyogva, viccelődve kérték, hadd nézzenek bele a táskába. Gördülékenyen jutott be a tömeg, ember nem ért sem előlről, sem hátulról hozzám. A ruhatárnál, a büfénél szintén nyugodtan, kulturáltan álltak sorba a nézők. A jegyünk a küzdőtérre szólt, naná, nem is értem, hogy lehet egy koncerten ülni, hacsak nem Zorán lép fel. Jó elől sikerült helyet találnunk, de az első sorokba nem akartam menni, féltem, hogy a tömeg összenyom majd. Oh, már megint milyen buta voltam. A meglepetések meglepetése várt ránk ugyanis. A koncert mindössze 20 perces késéssel kezdődött, előzenekar nélkül, hál' istennek. Azt hiszem, egy német popzenekart nehezen tudtam volna tolerálni, de szerencsére nem is volt rá szükség. Elkezdődött a koncert, s valami egészen fura hiányérzetem támadt. Ott álltam egy hatalmas tömeg közepén, egy világsztár buliján, s nem volt mitől félnem. Az egyébként minimális különcségtől is mentes emberek úgy töltötték be a küzdőteret, hogy nem volt lökdösődés, nem ért egymáshoz két test, csak ha kimondottan szeretett volna. A zene felcsendülésével és a világítás lekapcsolásával egy időben megállt a népvándorlás, senki nem mozdult sehova. Nem taposták le a lábunkat, nem löktek egyik irányból sem. Mindenki kulturáltan állt a lábán, megfelelő helyet hagyva másnak, hogy lásson, mozogni tudjon. Simán lehetett táncolni is, pedig teltház volt. Nem egészen ehhez vagyok szokva. A koncert ideje alatt hatalmas hangú tömeg a végén visszaváltozott csendes, más nyugalmát tiszteletben tartó polgárrá, és szépen hazasétált. Komolyan, még én éreztem magam randalírozó őrültnek, hogy a metróra várva dúdolgattam a dalokat. (Méghogy a Sziget a béke meg a tolerancia...)

Természetesen nem hagyom szó nélkül magát a koncertet sem (á ez a legjobb kép, amit csinálni sikerült), bár elég nehéz megtalálni a megfelelő kifejezéseket. Csak szuperlatívuszokban tudok beszélni róla. Minden leg-, leg-, leg-. George Michael kijött a színpadra, s imádta a nép. Őszintén meghatottnak látszott, hogy ekkora sikere van. (Zárójelben jegyzem meg, hogy csak Németországban 9 nagyvárosban összesen 10 koncertet adott, teltházzal. Amikor én a jegyet vettem, már csak a müncheni előadásra lehetett kapni, de ott ráadás napot is tartottak, mert 29-ére minden jegy elkelt.) A pasi rettentő jól fest. Nem álltunk messze tőle, a fények olyanok voltak, hogy tényleg jól lehetett látni. Hát, enyhén szólva nem úgy néz ki, mint egy haldokló. A jólét, a kiegyensúlyozottság igazán meglátszik rajta. Tökéletes öltönyében, tökéletes mozgáskultúrával, tökéletes zenekarral vezette végig a hallgatóságot az elmúlt 25 év slágerein. Wham számok, szomorú és vidám dalok váltották egymást, a színpad éppen egyszerűségétől volt nagyszerű. Egy íves kivetítőn állt G. M., amelyen a dal stílusához komponált fotók és illusztrációk, időnként videoklip-részletek futottak, a legkülönbözőbb hangulatokat varázsolva a színpadra. A kivetítő két oldalán állványszerű építményen foglaltak helyet a zenekar tagjai. 90%-uk fekete zenész, valamint a 6 tagú, szintén fekete férfiakból és nőkből álló vokál. G. M. rendkívül kedves volt a közönséggel. Nagyon élvezte, hogy énekeltetheti őket, aminek én nem örültem annyira, de tény, hogy kicsit máshogy zajlott, mint nálunk, a tömeg ugyanis tényleg tudta a szöveget és mégcsak nem is voltak hamisak. Szerencsére Georgie nem dobta be a "Good Evening Munich" sablondumát, illetve nem próbálkozott azzal, hogy németül beszéljen, hátmég énekeljen. Önmagát adta, egy tartással rendelkező, elegáns, határozott pasit, aki szereti a közönségét, s aki megmondja a véleményét, még ha attól mások pukkadnak is. Pl. Bush elnökről... finoman szólva nem rejtette véka alá. Miután bemutatott, vagy hogy is mondják, előadta a Shoot the dog c. dalt, s a szám végére, a betiltott videoklipbeli utalást megerősítve, felfújódott a színpadon egy hatalmas Bush figura, az ágyékánál egy brit zászlót viselő kutyával. A kép önmagáért beszél, s mindenki azt gondol, amit akar.

Azon csak mi lepődtünk meg, hogy a koncert kellős közepén 20 perces szünetet iktattak be. Ezalatt kimerevítve ott maradt a színpadon a felfújt figura. Csak azért, hogy jó mélyen rögzüljön. :) A második félidőben inkább balladák hangzottak el, libabőrös lett a karom, ahogy csilingelt George Michael gyönyörű hangja a sportcsarnokban. Eszméletlen, ahogy bánni tud vele. Mennyi finomság szorult a pasiba! Mennyi érzelem! S nem szentimentális, sosem giccses. Nagyon jól szólt a színpad, jól énekelt G. M., szuper hangulatot teremtett, mai, néha futurista látványvilággal. Két ráadást adott (Careless Whisper, Freedom '90), aztán eltűnt.
A kijáratnál megvettem az életrajzi DVD-t, mert nagyon érdekel ez a pasas.
A legjobb az, hogy a közönség hagyta, mindenki élvezhesse a koncertet. Érdemes volt elmenni ezért olyan messzire, olyan sok pénzért. Amikor elhatároztam, hogy nekem az életben még látnom, hallanom kell George Michaelt, pontosan ilyen színvonalas produkcióról álmodtam.