Egyszerűen nem értem, mi történik. Jó, kezdem az elején, vagy valahol ott, ahol abbahagytam a mesélést.
Ex-nek támadt egy ötlete. Mivel nem tudunk egymás nélkül meglenni, de a verbális kommunikációnk meg mindig veszekedésbe, sírásba torkollik, kitalálta, hogy vonjuk ki egy időre a szexualitást a kapcsolatból, s koncentráljunk a többi építésére. Ez intelligens gondolat, nagy akaraterő kell a megvalósításhoz, s azt biztosan megtudtuk belőle, nem a szex miatt találkozgatunk. Így kezdődött el a sokat mozizós időszakunk, gyorséttermekben beszélgettünk, hosszú sétákat tettünk, kapualjban órákig búcsúzkodtunk. Mint két tini. Megvolt a maga romantikája, érdekes és izgalmas hangulat, s testi vágy, önként húzott határvonalakkal. Építkeztünk, alakultunk, egyre jobb lett, egyre mélyebb, egyre közelibb. Talán egy, másfél hónapig csináltuk így, aztán eljött a nap, hogy óvatosan megkérdeztem, elfogad-e egy vacsorameghívást. Csirkét sütöttem, életemben először, én, aki már a hentespult előtt elhaladva is rosszul van. Ő virágot hozott, ami ugyanilyen távol áll tőle. Felvette azt a régi kordkabátját, amit egykor még együtt vásároltunk, és amiben olyan jó volt odabújni az arcommal a vállához, télen, amikor vártuk a metrót. Jól kezdődött az este, nevettünk, aztán meghitten beszélgettünk, összebújtunk, nem volt hiba. Szerintem egyikünk sem tudná megmondani, melyik ponton kezdődött a feszültség, de végül éjfélre megint kitört a háború. Együtt aludtunk, de reggel folyt. köv. Vita, sírás, s közben egymás kezének szorítása.
Én úgy érzem, ő a végzetem. Vele kell lennem, nincs mese, de közben sokszor nem jó, s ez nagyon tud fájni. Az ember úgy képzeli, hogy aki nélkül nem tud élni, az tök jó lesz, felemeli, boldoggá teszi. Beleszakad a szívem. Akiknek mesélem, azt mondják, ennek véget kell vetni, akármilyen fájdalmas is. Szerintem ez nem ilyen egyszerű. Nagyon nem.
Ja, és ilyenkor nem eszek.
Elég nagy dilemmáim vannak... itt van ez a pasi kérdés... azt sem tudom, 30 évesen, milyen típus való nekem. A férfias pasi nőbbé tesz engem is, s sok előnye van, de nem olyan érzékeny a világ dolgaira, hogy megértse az én kis lelkemet. Azt hiszem, Ex-szel is ez a baj. A másik, érzelmesebb, lelkizős típus pedig nem elég határozott, s automatikusan rám marad a vezető szerep. Nem csak ennyi szól ellenük és mellettük, de hirtelen ez jutott eszembe. Nem sok időm van már "tesztelgetni" (borzasztó kifejezés emberekre), s rájönni, mit is szeretnék, aztán megtalálni a páromat... Van egy olyan mondás, s szerintem igaz, hogy aki csak a legjobbal éri be, az általában meg is kapja. Hiszek benne. Igen, nagyok az igényeim. Közben sok olyasmivel szemben toleráns vagyok, ami az átlagnak nagyon fontos. (Külső, anyagi helyzet, társadalmi pozíció, ilyesmi.)
A másik dilemma, hogy miért határozza meg a jókedvemet és boldogságomat ennyire az, hogy éppen milyen a párkapcsolatom, vagy van-e egyáltalán. Körbenéztem, beszélgettem pár barátommal erről. Őnekik mind van valami pótcselekvés, amiben úgy tűnhet, kiteljesednek, s nincs is idejük a magánéletük nyomorúságain gondolkodni. Van, aki a munkájába feledkezik bele, nekem ez sosem ment, ha nem vagyok kiegyensúlyozott. Mások valami komoly sporttevékenység után néztek, vagy keleti filozófiák felé nyitottak. Egyiküknek sem jobb, mint nekem, csak úgy tesznek, mintha.
S milyen szomorú, végül, a sok harc után úgyis egyedül marad az ember. Uhh, ez a mondat... kicsit depis vagyok, asszem.