Jövőre nem árulom el senkinek, hogy a két ünnep között szabin vagyok (ha leszek egyáltalán). Akkor nem húzódik szét a sok program egészen Szilveszterig. A lényegen mondjuk túl vagyok, a szomorkásabb 24 után meglátogattam a "családomat". Anyám nagyon nem áll a helyzet magaslatán. S ezt nem is a karácsonyi készülődésre értem, hanem úgy összességében. Szét van csúszva, full depressziós. Sajnálom, de nem tudok segíteni rajta. Csak ő tudna kimászni ebből, de amíg erre nem jön rá, és ráadásul nem őszinte a környezetéhez, addig cseszheti. Nem tudunk mit csinálni vele. A veszekedés viszont idén kimaradt. Legalább ez. Lefeküdt aludni rögtön az ünnepi ebéd után. Úgyhogy én meg fogtam magam, és menetrenden kívül felhívtam Exet, sétáljunk egyet a szépen kivilágított városban. A Duna-korzón minden fel van állványozva, s eszement hideg van, de azért a Lánchíd az Lánchíd. Mivel nem a tervek szerint találkoztunk, jól elmaradt mindenféle készülődés. A lazac nyersen maradt a hűtőben, a takarítás már pár napos. A sütit azért felvágtuk. Egyikünknek sem számított, hogy nincs igazán ünnepi feeling. Eleve elszúrt karácsony az idei, mindkettőnknek. Megörökíteném, miért is nem jött át Szentestén, de már nincs kedvem. A lényeg, hogy 25-e estéjét és 26-át kikapcsolt telefonnal, tévé- és internetmentesen, egymásra koncentrálva töltöttük. Mit ne mondjak, jól esett, kellett ez már.