Nem vagyok túlságosan naprakész, még csak most néztem meg a Fehér tenyér c. filmet. Nem is gondoltam eddig, hogy lekötne, tornászok, meg magyar film... pedig Hajdu Szabolcsnak nagy tisztelője vagyok. Tegnap mégis úgy hozta a sors, épp ráértem, épp adta az HBO. S paaaffffff. Úgy odavágott, hogy na! Azóta sem sikerül beszélnem róla, s most sem tudok sok értelmeset írni. Ez az a kategória, amikor szeretne az ember a órákig csendben ülni az üres nézőtéren, vagy a szoba sötétjében. Sajnos ismerem a filmbeli szitut, sajnos elsőkézből, sajnos én is, a tesóm is, az osztálytársaim is átélték. Biztos vagyok benne, hogy meséltem már a blogban a szadista tesi tanárunkról, aki kék-zöldre vert minden egyes órán, s akitől rettegett az egész iskola. Terrorizálta az alig 30 kilós alsó tagozatosokat, szinte mindet, csak pár kedvence volt. Szerencsétlenségemre én épp a bántalmazásban voltam első helyen nála. Mindig talált valamit, amiért belém köthetett, s ahogy lenni szokott, már nem tudtam, mivel csinálok jót vagy rosszat. Egy idő után nem volt egyetlen gyakorlat sem, amit el tudtam volna végezni. Már egy sima nekifutástól is rettegtem, előre tudtam, mindennek az lesz a vége, hogy kapok. Nem voltam árulkodós gyerek, kényes sem, kicsi koromban sokat sportoltam, tehát szoktatva voltam a kemény melóhoz, de a tesi tanár brutalitását egy idő után (úgy emlékszem, úgy 4 év telt el így) már muszáj volt elmondanom otthon. Amikor már odáig fajultak a dolgok, hogy spontán lázat és rosszullétet produkáltam, ha torna órára kellett menni. Először megbeszéltük a többiekkel, hogy szólni kellene otthon, s végül meg is tettük. A többiek is nagyjából arra jutottak, mint én. Ekkor 5. osztályos gyerekek voltunk, főleg kislányok, s a tesi tanárunk ebben az évben az osztályfőnökünk is lett, s ezzel több alkalma nyílt a megalázásunkra. Egy nap hazamentem, elmondtam anyukámnak, mi történik az órákon. Ha semmi rosszat nem csinálunk, akkor is üt minket. Felemel két gyereket a fülénél fogva, és a levegőben összeüti a fejüket. Partizán-játéknál mindig a fiúk csapatában játszik a tanár is, és medicinlabdával baromi erőseket dob a lábunkra, ami egy 30 kilós kislánynak elég nagy fájdalmat okoz. Meg is mutattam a lila foltokat. Anyám mindössze annyit reagált, hogy ha hazudok, nagyon megbánom, úgyhogy most szól, szívjam vissza az aljas vádjaimat. Nem szívtam. Bementünk az iskolába, beszélt a tornatanárral, aki persze mindent tagadott. Tulajdonképpen már az első pillanatban tudtam, itt csakis én lehetek megint a hibás, ugyanis anyukám a tanárral rögtön bájolgó hangon kezdett beszélni, eljópofiztak egy fél órát, aztán, ha jól emlékszem, már a hazafelé vezető úton jöttek a pofonok. Minek képzelem én magam, hogy ilyeneket találok ki, meghazudtolok felnőtt embereket, kellemetlen helyzetbe hozom a tanáromat és az édesanyámat, pedig az lenne a dolgom, hogy. Igazából csak felnőtt fejjel jöttem rá, nem én viselkedtem rosszul, nem én voltam a hibás. Addig meg voltam győződve róla, hogy a testnevelés és a testi fenyítés természetesen együtt jár, s aki gyerek, azt megverik.
Sajnos arra is csak felnőttként jöttem rá, hogy az öcsém, egy másik osztályban ugyanezt élte át. S ráadásul ő versenyszerűen sportolt, napi 2x4 órát töltött az edzésen, s igen, ott is ez ment. Amikor egyszer az életben megbetegedett, az edző kora reggel érte jött a lakásunkra, s úgy rángatta el a versenyre, lázasan. Üvöltött vele, elmondta mindennek, amiért beteg mer lenni. Anyukám egy kicsit tiltakozott, de lehetett érezni, hogy végül a pasas erőszakossága fog győzni.
Szerintem írtam már erről (?), de ha a nagy részét megismételtem, nem maradhat ki ez sem: amikor felnőtt fejjel, egy pszichológiai könyv tanácsára anyám elé álltam, s elmondtam neki, milyen sérelmeket cipelünk ezzel kapcsolatban magunkban, s milyen borzasztó érzés volt, hogy sosem védett meg minket, rám sem nézve odalökte, hogy hagyjam őt békén, keressem meg azt a tanárt, s rendezzem le magam az ügyet. Erre én mondtam, már meghalt. Ekkor anyám teljesen begerjedt, szinte nekem esett, hogy mit képzelek, halottról nem mondhatok ilyeneket.
Mindezt felelevenítette bennem a Fehér tenyér. Nem voltam szomorú, sem dühös, egyetlen könnycseppet sem morzsoltam el, pedig jóformán minden filmen sírok. Csak nem tudok róla megszólalni.
A véletlen, vagy a sors meg nagy mókamester. Ma az Ikeában néhány centivel mellettem vásárolt Hajdu Szabolcs. A film főszereplőjét az öccséről mintázta. Gondolom, lenne közös témánk.
"A torna közegén keresztül az alkotók társadalmi problémákat szeretnének feltárni: a szülő-gyermek viszonyról, a sportvezetésről és a gyerekekről, illetve az iskola és a gyerek kapcsolatáról. Az előkészítés során szociológiai kutatást is végeztek. A történetben egy ember egy többgenerációs átkot, ami egy hibás – szülői, edzői, nevelési – modell, próbál magáról lehántani, ettől megszabadulni és új értékrendszert kialakítani." (Forrás: filmhu)
A weboldalt bulvárérzékenyeknek is érdemes megnézni: Tom Cruise hátraszaltózik.