Barátnőmmel azon nevetünk, most, hogy nem járunk senkivel, mennyire be tudunk lelkesedni egy-egy e-mailen, vagy beleszeretünk egy nem létező személybe pár fotó alapján, felruházva őt, a majdnem ismeretlent, mindenféle jó tulajdonsággal. Olyanok vagyunk, mint a tinilányok. Erre ma az 53 éves kolleganőm csillogó szemekkel mutatta, bejelölte egy pasas az iwiwen,
s levelet is írt, hogy szoktak együtt nyomorogni a Volánbuszon, és
legközelebb megszólíthatja-e. A középkorú kolleganőm ugyanúgy lelkesedett, nevetgélt
és pirult, ahogy mi szoktunk. Az örök tinédzserkor...
