A sors nagyon irónikus tud lenni. Én, a nagy Valentin nap tagadó, épp február 14-én kaptam meg tőle a legszebb ajándékot. A történet mindenféle túlzást félretéve is hollywoodias, afféle első látásra… Meglátni, és tudni: ő az. Meglátni, és tudni mindent. Nincsenek kérdéseim, mert jól ismerem, s amit magától mond, az is mindig én vagyok. Szó szerint, pontról pontra. Minden olyan magától értetődő.
A sors humora azonban nem ilyen egyszerű, úgy döntött, ne legyen már nekünk túl könnyű, tanuljuk meg félredobni a skatulyákat, fittyet hányni a társadalmi konvenciókra, s belenevetni a biológiai óra képébe. Merthogy az ajándék egy 7 évvel fiatalabb férfi képében érkezett. Ő Orwell, én Elvis és Chaplin évében születtem. Ez a korkülönbség viszont csak papíron létezik.
Évekkel ezelőtt mesélt nekem valaki egy ismerőséről, aki évekig két férfi között őrlődött, majd egyszer csak úgy határozott, ha belehal, akkor is véget vet az egésznek. Mindkettőnek végére pontot tett, s milyen érdekes, alig két héttel később megismerkedett élete párjával. Számomra is hasonlóan hihetetlen, hogy másfél hete tettünk pontot az Ex-ügy végére.
Érdekes, most pillanatok alatt összeállt a kép, miért volt fontos az Ex-szel töltött 8 hónap. Le kellett zárni (addig nem volt), igazi nővé kellett válnom, rá kellett ébrednem önmagamra, s ehhez rá volt szükségem. Valamint azért, hogy meglegyen a kontraszt, s igazán értékelni tudjam a mostani történéseket. S így tudott az Ex-iránt érzett dühöm is elmúlni. Ma már azt mondom, remélem, ő is megtalálja ezt az érzést hamarosan.
Arra is rájöttem, Dris hogyan vezetett ide. Szükség volt az ő gondolataira, személyiségének hatására ahhoz, hogy eljussak a jelenlegi állapotba. S az is világossá vált, hogy amikor ismerőseink sokasága mondogatta, Dris és én mennyire nyilvánvalóan összetartozunk, én miért nem rohantam vissza a karjaiba, s miért éreztem úgy, várnom kell.
S végül: kellene valami nevet találnom blogom új szereplőjének. Olyan büszke vagyok rá, hogy szívem szerint becsatolnám ide a fényképét, névvel, mindennel. Egyelőre azonban tartom a számat. Őt nem zavarná, de az én inkognitómat igen. Még alszom rá egyet-kettőt, de végül úgysem fogom bírni a titkolózást. Addig pedig elárulom annak a két bloggernek, akik megtiszteltek bizalmukkal, és már felfedték előttem az ő kis titkukat.