Április negyedikéről mindig ugyanaz jut eszembe. 18 éves, társadalmonkívüli, antiszoc kiccsaj voltam, 1995-öt írtunk. Hajnalban újságot hordtam bruttó 21 ezerért, egy bazi nehéz Camping típusú kerékpárral. Elől kosárban sok-sok újság, hátul kosárban sok-sok újság. Hordtam már vagy egy hete, amikor ápr. 4-én úgy jött ki, hogy az utolsó házba nem jutott. Valószínűleg valamit eltökítettem, mert a cucc átvételekor pont annyi darab volt mindenből, amennyinek lennie kellett, de az utolsó háznál nem tudtam bedobni semmit. Általában az ilyet pótoltam saját zsebből, vagy variáltam vele valamit, de ezen a reggelen egyszerűen vállat vontam és hazatekertem. Másnap hajnalban a szokásos úton haladva, ahogy közeledtem az előző nap üresen hagyott postaládához, egyszer csak meglátom, ott áll a kapuban egy idős hölgy. Na, mondom, tuti, hogy most felzabáltat a kutyájával, vagy legalábbis lelő, amiért nem kapta meg a napilapját. Ám ahogy közelebb értem, egyszer csak elmosolyodott, s csillogó szemmel vágott bele a sztorijába. A lényeg, hogy nem szúrt le, sőt, még magán kacagott nagyokat. Merthogy előző nap kicsoszogott a ládához, s döbbenten tapasztalta, üres. Már majdnem a szívéhez kapott volna, amikor rájött, április 4-e van, és az munkaszüneti nap. Háhááááá, aztán egész nap ezt mesélte a boltban, a szomszédnak, az urának, mindenkinek, hogy milyen feledékeny. Az én szerencsém az volt, hogy ők pedig meghagyták a nénit a hitében.
