Most vakmerő leszek, s letesztelem, olvas-e a főnök. S egy kalap alatt azt is, a titokban (haha, tudok mindent!) blogolvasó kollegák barátok vagy ellenségek-e. Ugyanis ma olyanra vetemedtem, amire utoljára 2-3 éve, épp a mostani főnököm társaságában, aki akkor még nem volt ilyen Miss Szigor, hanem gyakran épp ő bíztatott, ugorjunk ki egy órácskára, észre sem fogják venni a többiek. Na jó, ez a mai más volt. Eszem ágában nem volt lógni, számomra az élvezhetetlen, közben szét streeszeli az agyamat a bűntudat. Merő felebaráti szeretetből tettem, amit tettem. Egyik, szándékosan meg nem nevezett (egyedül viszem el a balhét) kolleganőm tiszta ideg már két napja. Boci szemekkel nézett rám, de belekötött mindenbe, pedig egyébként tudom, hogy szeret. Nem tűrhettem tovább, hogy nem mondja el, mi a baja. Épp hívni akartam, nem sétálunk-e egyet, amikor hívott, nem sétálunk-e egyet. Fagyi, szendvics, Bem rakpart. Pedig annyi, de annyi munkám van...
Ömlött belőle a szó, s rám bízott egy hatalmas titkot, ami egyrészt nagyon megtisztelő, másrészt óriási felelősség. Az irodába visszaérve küldött egy e-mailt: "Köszönöm, hogy ilyen jó barátnő vagy." Pedig nem csináltam mást, csak hallgattam.
Ömlött belőle a szó, s rám bízott egy hatalmas titkot, ami egyrészt nagyon megtisztelő, másrészt óriási felelősség. Az irodába visszaérve küldött egy e-mailt: "Köszönöm, hogy ilyen jó barátnő vagy." Pedig nem csináltam mást, csak hallgattam.
