Ültünk a Bobekben, egy-egy zöldséges szendvics és mentás limonádé (szívószállal!) felett, s akkor ő felsikított: "Teee! Hónapok óta nem kívánom a húst. Rá se tudok nézni. S tudod, mit vettem észre? Amíg húst eszik az ember, bizonyos dolgoknak nem érzi az ízét..."
Bőszen bólogattam, de inkább teletömtem a számat, nehogy megszólaljak. Nem szeretném, ha később úgy emlékezne, mintha rábeszéltem volna, vagy egyáltalán az én ötletem lett volna. Csak mondta, mondta, kitisztul a szervezet, jobban érzi magát, nem punnyadt ebéd után, és jééé, tényleg csodás íze van jó pár dolognak, amiről korábban nem is gondolta. Muszáj volt hozzászólnom, hát kinyögtem, avokádó, mozzarella, humusz... Értem, miről beszél. Én ne érteném?!
Érintőlegesen beszéltünk a fiúkról is (úgy két és fél órát, s csak kettőről), ami röhögésbe fulladt, muszáj volt kinevetnünk magunkat. Mert miért van az, hogy mindig mi problémázunk? A férfiaknak, ha megvan a nő, minden jó úgy, ahogy van, nekünk meg még a legjobb kapcsolatban, a legnagyobb tolerancia mellett is akad néhány dolog, ami zavar, amin változtatnánk.
Igaz barátnő pedig az, aki kimondatlanul is felismeri, hol és miben tud nagyot segíteni. Saját maga dobta be, táncolni fogok, feloldódni, elvisz, segít, figyel rám. Ha pedig nem tetszik, hazajön velem. Ha neki sikerült a világ "legmagábagubózósabb", legdepisebb csajából kinyílni (bírom a pozitív életszemléletét, szerinte pl. azért csodálatos, hogy későn érő típus, mert így tovább lesz boldog), nekem is menni fog a táncparkettel való megbarátkozás. Szükségem lenne rá.