Na, a nagy szombati bulizás számomra véget ért még mielőtt elkezdődött volna. S ezt most nem negatív élményként említem. Kivettem belőle, ami nekem kellett. Táncig nem jutottam el, oda majd máskor, mással. De ne szaladjunk előre.
Furcsa éjszaka volt a mai. Meg már a délután is. Piszkosul egyedül éreztem magam, pedig szinte folyamatosan kommunikáltam valakivel. De mire elkészültem (ez nálam smink és mindenféle cicoma hiányában kb. 10 perc), igazán jó kedvem lett. Az indulás előtt még utoljára belepillantottam a tükörbe, és furcsa módon szépnek láttam magam. Sugárzónak. És csinosnak is. Ritka pillanat.
Csak az a 30 perc ne lett volna, amikor utaztam. Ráértem gondolkodni, és az nem vezetett jóra. Rápörgettem magam mindenfélére, s mire megérkeztem a buli kiindulási pontjára, "a csajokhoz", már nyoma sem volt a feldobottságomnak. Aztán a hullámvasút ismét felfelé kezdett száguldani, egy tál chips-szet körülültünk a rózsadombi társasház erkélyén, az egyik lány Bacardi-kólát próbált belém erőltetni. Mint egy kisgyereknek a spenótot, úgy tukmálta. Újra és újra kezembe adta a poharat, és szépen artikulálva mondta hozzá: fi-nom, idd meg. Néha kortyoltam, talán az est folyamán 4-szer is (a mama kedvéért), ez már messze túl van az éves adagomon.
Közben jókat nevettünk. De tényleg, amikor én a térdemet csapkodom a röhögéstől, az őszinte. Öt lány, négy pasisztori, mindannyian elpanaszolták, mi a bajuk az aktuálissal. Egészen feloldódtam köztük, magamhoz képest, bár sosem szerettem négy felé beszélni egyszerre, nekem a páros verzió az ideális. Azért mondom, hogy öt lány, négy sztori, mert nekem eszembe nem volt szidni a pasimat. Az egyik lány nehezen nyugodott bele, kikerekedett szemekkel nézett, s mindent megpróbált, hogy kihúzzon belőlem valami panaszt. A legapróbb kiszivárgott információra is rögtön lecsapott, "...és ezt a barátod nem tolerálja?", kérdezte. "De." Ez sem jött be.
A táncba indulást csak halogattuk, halogattuk. Addig, amíg rájöttem, nekem ez a kis beszélgetés és nevetgélés így elsőre épp elég. Ezzel a hangulattal szerettem volna elaludni. A folytatás nem esett volna jól. Előállt a taxi, de csak négy személy fért be. Kézenfekvőnek látszott, hogy én menjek külön, s akkor még jó ötletnek is. Aztán, amikor ottmaradtam a sötétben, éjjel egykor, a világ végén, ahol nem vagyok ismerős, a várakozás végtelennek tűnt. Kigyúrt, tetkós kopasz pasik gurultak el mellettem terepjáróikkal, én meg ott ácsorogtam a járdán. Megmondom őszintén, féltem. S azon gondolkodtam, milyen hülye helyzetekbe keveredek mindig. A taxi az istennek sem akart jönni, árvának és elhagyottnak éreztem magam. Felhívtam az egyetlen embert, akit van pofám ilyenkor, s amíg vele beszéltem, nem azon gondolkodtam, mikor fognak leütni vagy betuszkolni egy kocsiba.