A tartós egyedüllétnek nálam fokozatai vannak. Elkezdek gondolkodni, először teljesen normális dolgokon. Tennivalók. Hobbi. Célok, elérésük lehetőségei. Problémák, konfliktusok, megoldási módok. Magánélet. Ma-gán-é-let. Mi volt mikor, miért, és hova vezet, és miért nem? Na, ez még hagyján, ezekből még kisülhet valami jó, valami felismerés, valami építő jellegű. No de ha az egyedüllét tovább tart, márpedig tovább, akkor jön a hogy tehette meg azt velem, évekkel a megismerkedésünk előtt, hogy tehette azt, és úgy, és olyan sokáig, és és és... Aztán magamra döbbenek, és röhögök. (Magamat kigúnyolom, ha kell...)
Úgyhogy most csoki, könyv, aztán Keserű méz. Csak azért, hogy ma még beledögöljek valamibe, s holnap tisztán keljek.