"Éjjel Tomás felébresztette az álmában zokogó Terezát.
Tereza ezt mesélte: - El voltam temetve. Már rég óta. Te minden héten kilátogattál hozzám. Mindig megkopogtattad a sírt, és én kijöttem. A szemem tele volt földdel.
Te azt mondtad: - Hiszen így nem látsz- és tisztogattad a szememből a földet.
Aztán egy nap hosszú időre elmentél, és én tudtam, hogy egy idegen nővel vagy. Múltak a hetek, és te nem jöttél. Féltem, hogy elszalasztalak, s ezért egyáltalán nem aludtam. Végre megint kopogtattál a síron, de engem annyira kimerített, hogy egy hónapig nem aludtam, hogy nem volt erőm felmenni. Amikor végül sikerült, te csalódottan néztél rám. Azt mondtad, rosszul nézel ki. Éreztem, hogy nagyon nem tetszem neked, hogy beesett az arcom és kapkodók a mozdulataim.
Magyarázkodtam: - Ne haragudj, egész idő alatt nem aludtam.
És te azt mondtad hamis, csitító hangon: - Látod, látod. Pihenned kell. Egy hónap szabadságra volna szükséged.
Én meg jól tudtam, mit értesz te szabadságon! Tudtam, hogy egy hónapig nem akarsz látni, mert más nővel leszel. Elmentél, és én leereszkedtem a sírba, és megint tudtam, hogy egész hónaponát nem fogok aludni, nehogy elszalasszalak, és hogy mire egy hónap múlva visszajössz, én még csúnyább, te pedig még csalódottabb leszel, mint ma.
Ennél szívszaggatóbb elbeszélést Tomás sosem hallott. Szorosan ölelte Terezát, érezte testének remegését, és arra gondolt, nem bírja tovább saját szerelmének súlyát." (Kundera: A lét elviselhetetlen könnyűsége)
