Tönkremegy az én kis Millenáris Parkom. Nagyon sajnálom. Fogalmam sincs, miért nem törődnek vele, miért nem érzik a fenntartók a stílusát, az értékeit. El tudnék beszélgetni azzal az illetővel, aki a hátsó, csendes, dombos részre, ahol annyi beszélgetést folytattam, ahol elnyúltam egy könyvvel a fűben, csocsó-sátrat állíttatott, vagy aki a Budapest talán legtutibb dizájnú lámpaoszlopaira műanyag kaspós muskátlikat aggatott, nem beszélve a tóra nyúló színpadra helyezett rágógumi-autómatákról. Egy zsibvásár lett az egész, nagyon sajnálom. De szerencsére sok képet őrzök róla, fénykorából, a fejemben és a fiókban egyaránt.
A tónál ücsörögve hallgattunk egy zenekart, gyerekkorunkat idéző számokat nyomtak, nem rosszul. Billy Idoltól a White Weddinget, a Guns 'n Rosestól a Patience-t, ilyesmit. Magamtól sosem venném ezeket elő, de így jó volt hallani. Aztán felcsendült a hangszóróból Tracy Chapman hangja, néztük a feszített víztükröt, s belefeledkeztünk a beszélgetésbe.